Amitől viszont Kisvárdán nagyon hektikusan működik, az első felvonásban szinte semennyire, a másodikban éledezve, a harmadikban már igen, az részben egy nagyon prózai ok – egyszerűen nem hallható. Ebben biztosan benne vannak az otthonitól eltérő színpadi adottságok, az adaptációs idő hiánya, de sajnos benne vannak a színészek beszédtechnikai hiányosságai is, mert azért akad, aki ebben a térben is hallható közülük. Innentől kezdve pedig nehéz lenne bármit is mondani Benedek Zsolt újrafordításáról, az új szöveg humoráról vagy annak hiányáról, mert szegény néző energiáinak nagyobb részét sokáig az köti le, hogy a mondatfoszlányokat kapdossa a levegőből, és azokból próbálja összerakni, hogy tulajdonképpen mit is lát.

Egy kis falusi közösséget lát különben, ahol minden férfi iszik, és minden nő valami másra vágyik, mint amit a kocsma előtt dülöngélő férfiaktól kaphat. Ebbe a közösségbe érkezik (lehet, hogy Egressy Zoltán is Synge-rajongó? teszem hozzá zárójelben, de nem, nem a Portugáliába vágyó bölcsész, hanem) Christopher Mahon a maga kifejlett apakomplexusával, amit egy apagyilkossággal próbál legyőzni, és amitől ő lesz a nyugati világ bajnoka, persze, nem azt értve ezen, amit mi értünk Nyugaton, hanem azt a bizonyos Isten háta mögötti világot, ahol akár egy gyilkos is példakép lehet, mert más, mint a többiek. Ez a kis közösség ideiglenesen (nomen est omen) valamiféle helyi érdekű Krisztust kreál Christopherből, aki egy időre el is hiszi ezt a szerepet, míg csak ebben a kifordított világban fejjel lefelé lógva nem találja magát. A saját apjával harcol Pegeen is, és ez a közös pont, meg a lány más életre vágyakozása egymás mellé sodorja őket.

Az apákat legyőzni vagy velük megbékélni azonban nem olyan könnyű, ahogy bajnoknak maradni sem, főleg nem egyszerre. Balogh Attila rendező ezt a harcot elemeli a realitástól, az újra és újra meggyilkolt, majd újra és újra feltámadó, végül feltámasztott apa éppen annyira valóságos figura, amennyire nem. Ezt az elemeltséget szolgálja a látványvilág, az erős atmoszféra is.

Ami viszont ellene hat mindennek, az, hogy a jelentésesnek szánt színészi gesztusok sokszor mennyire nem hatnak természetesnek. Még ellentmondásosabbá teszi a képet, hogy ugyanaz a színésznő (Márkó Eszter Quinné szerepében), aki az előadás egyik pontján kicsavart faág módjára meregeti magasba a karját, máskor teljesen természetesen mozog. Vagy a Peegent alakító Sándor Anna a mulya vőlegényre ráugró vagány lánykodással mennyire kimódolt, míg később, ahogy Christopher lábát a hajával törli meg, a jelenet minden patetikussága mellett mennyire a helyén van. A főszerepet játszó Egger Géza alakításában nincsenek ilyen egyenetlenségek, és ha ezen a kisvárdai estén sok minden ellene dolgozik is a porszívóhangú füstgéptől a hirtelenjében átrendezett színpadképig, a máshonnan jöttséget, a vadorzó apától megszenvedett érzékenységet meg tudja mutatni. Ahogy Tóth Páll Miklós is azt az apát, aki nem feltétlenül a gonoszsága miatt lett vadorzó, hanem azért, mert ő is ezt a mintát látta. Éppen ez ad okot a némileg reményteljes befejezésre, már ami kettejük viszonyát illeti.

Egy éven belül másodszor kaptam azt a tapasztalatot a szatmárnémeti színháztól, hogy a színház is olyan, mint a futball: az utolsó percig játsszák. Abban a másik előadásban (fedje jótékony homály, hogy melyikben) az utolsó öt perctől kaptam valami fontosat, ami nem tette feledhetővé a megelőző két és fél óra félresiklásait. Itt sokkal jobb az arány, mert ebben az előadásban minden hibája ellenére van munka, érték és gondolat, ezért aztán valahogy úgy járt, mint az öreg Mahon: feltámadt haló poraiból.

_(Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 26.)_