hanem az embereket gyönyörködtetik,
boldogságot adnak"
Tehetségkutató műsorban vagyunk, hátul kilenc nagyképernyős tévé, lépcső, emelvény, táncosok. Van szigorúan precíz rendező, Egri Bálint. Van homoszexuális stylistból műsorvezetővé előlépő Vlad, akit Vida Péter mutat szerethetően maximálisra húzva a karikírozás nagyságát. Itt van a két öreg életművész, Gyufa és Jakab, Koltai Róbert és Hunyadkürti István; jó nézni, ahogy felveszik a tempót a fiatalokkal. Gubás Gabi Ricsi anyjaként szép orosz sznob nagyasszony, Laklóth Aladár Rami apjaként egyenes hátú borostás vidéki kocsmáros. Valóban gyönyörködtet továbbá Kováts Vera hangja és szikrázó jelenléte Ramiként, Tóth Eszter kiüresített cicababasága Ayshaként, Kékesi Gábor energikus anyámasszony-katonasága Ricsiként, Baronits Gábor alázatos tekintete Tibiként, Molnár Gyöngyi megélt életfájdalma Edit, Rami nővére szerepében.
A színpadra lépők egy része televíziós műsorokból ismerős, mások a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, megint mások színistúdiókból érkeztek. Ez a sokféleség is segíti a jó összjátékot, ahogy a dalok, a koreográfiák igényes kivitelezése is. Itt azonban abba kellene hagynom a szöveg írását, mert a dicséretből kifogytam, rosszat írni meg nem biztos, hogy érdemes egy sikeres produkcióról: minek mélyíteni a mindenki hülye, csak én vagyok helikopter antagonisztikus ellentétet. A Thália nézői szeretik az előadást, az egymástól nem sokban különböző dalok után mindig felhangzik a taps. Szinte mindenen, ami humorosnak van szánva, nevetnek a nézők. A táncok és dalok energiája hömpölyög a nézőtéren. A főszereplővel történnek rossz dolgok, elárulja a barátja, visszakerül vidékre iszákos apjához – olyan dolog, amiről lehetne többet is mondani. Így érti mindenki, értik a kamaszok, a fiatalok is, talán ha ez a produkció jó élmény, jönnek majd színházba másra is.
Zavaró a figurák egysíkúsága, a helyzetek pimfsége, a dalok és táncok kereskedelmi rádiókra/tévékre hangoltsága. Ez a pop világ nekem sosem volt meg igazán; egy Kispál-sor ugrik be, hogy „egy leszedált ország tapsolgat a szarnak” – pedig az igényes szórakoztatásnak barátja vagyok, mint Coleman a pástétomnak leveles tésztában
Nincs semmi baj azzal, ami benne van a Starfactoryben. Még az is oké, hogy sziruposon boldog a vége, a kilenc kivetítőn boldog családok fényképe tűnik föl, megölelik egymást a szereplők. A Dark Knight Rises is happy endes, úgy kell ez nekünk, mint egy korty pálinka Welsh atyának Azzal van a baj, hogy sok dolog nincs benne. Súlyokra volna szükség, emberi vagy társadalmi tartalmakra, mert így légüres és komolytalan az egész. Ha egy jóvágású, ereje teljében lévő férfinak a jól menő kocsmájában énekelik a lányai drámai arccal, hogy „Apa ne igyál”, akkor az önmaga paródiája lesz. Vagy lehetne vicc az előadás, amelyik kineveti a kereskedelmi televíziózás üres közhelyeit, mer velük játszani. Nem kell eljutni odáig, hogy toposz, meg archetípus, azt majd egy másik este, oké. Gyönyörködtessen, meg adjon boldogságot, de ahhoz életet kell adni, valódit, csak azon belül lehet a fókuszt erre vagy arra ráirányítani. A játszók organikus közös működése jó alap, az igényes kivitelezés is, de egy adag szellemi injekció jól jönne legalább A dzsungel könyve vagy A padlás ampullájából, még ha a megszólítani kívánt közönség nagy mennyiségben fogyaszt három-négy perces klipkapszulákat inkább. Mondjuk videója az egyik Starfactory-dalnak is van aztán, hogy a rádió fogja-e játszani, arra pedig így lehet rákérdezni
