Szóval ki van itt találva minden, az utolsó részletig, és ettől az ember azt várja, hogy ez a forma, ami ennyire hangsúlyos, amire az egész előadást felépítették, ki fog futni valamire. Hogy például azzal a helyzettel kezdenek valamit, ahogy ezt a szegény, már igencsak felnőtt Rozinát erőszakkal gyermeksorban tartják, és ezért ez a fura, infantilis világ rózsaszín tüllszoknyácskával és zenélő dobozzal. Vagy hogy az izmokig lecsupaszított embertest-díszletek kapnak egyszer csak valami jelentést, azon kívül is, hogy ebben a játékban az ösztönök dominálnak. Mert az ösztönök aztán lépten-nyomon dominálnak, vagyis csak úgy sorjáznak a kevéssé szofisztikált utalások különféle aktusokra. Egy, a hagyományos kínai orvoslással foglalkozó gyógyító például komplett diagnózist állíthatna fel Kardos M. Róbertről és Tóth Tündéről, annyit nyújtogatják a nyelvüket. És miközben elhisszük, hogy mindez a szatíra igényével állíttatik a színpadra, valamiért mégsem tud azzá válni.

Ami pedig még nagyobb baj, hogy ettől a harsány karikírozottságtól, ami a színészek szinte minden lépésére, arckifejezésére és gesztusára kiterjed, érdektelenné válnak a karakterek. Nem, vagy alig tudunk drukkolni a szerelmeseknek, mert Almaviva semmivel sem látszik különbnek Don Baziliónál, de Rozina sem jár sokkal jobban. Így pedig Figaro szerepe is leértékelődik: nem a szerelmesek egymásra találását segíti, hanem az egyik nyálcsorgató kéjenc kezéről a másikéra játssza a lányt. Persze, lehetne ez is a koncepció, hogy ez egy ilyen, valódi érzelmek nélküli, kizárólag az ösztönök által vezérelt világ, de nem az, vagy legalábbis nem győz meg arról, hogy az lenne. És mindettől még szórakoztatóbb sem lesz az előadás.

Nem biztos, hogy ez volt a cél, de a színészek közül ez a túlságosság leginkább az Almavivát játszó Kardos M. Róbert játékát jellemzi, és ezzel ő válik az előadás meghatározó arcává a Figaróként visszafogottabban komédiázó Dimény Levente mellett. Tóth Tünde Rozinája valahol kettejük között helyezhető el, vannak visszafogottabb és harsányabb jelenetei, de egy ária erejéig alkalmat kap arra is, hogy megmutassa: ő az operaváltozatban is megállná a helyét.

Ha egy előadás után néhány nappal a néző kizárólag a formai megoldásokat tudja felidézni az előadásból, de még akkorra sem áll össze, hogy mindez mi végre is történt, akkor félő, hogy már soha nem is fog. És akkor hiába minden túlzás, minden ellentmondás és minden mértéktelenség.

_(Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 26.)_