A cselekmény csak nyomokban emlékeztet eredeti önmagára: esti közös operanézés ugyan van az újgazdag Schneider családban az újonnan - ezúttal születésnapi ajándék címén - alkalmazott -lakáj- inas szíves közvetítésével, de nem a Toscára, hanem A kékszakállú herceg várára vonul ki a ház népe, és nem különféle okokból (amáliázás, Mimizés stb.) hagyják ott az előadást hanem egyazon céllal, miszerint ellopják Schneiderné - ugyancsak ajándékba kapott - gyémánt nyakláncát (amiből különféle szerelmi és gazdasági ügyletek financiális hátterét remélik a szereplők), fuvarozási lobbinak nyoma sincs, csak egy-két szövegbeli célzás erejéig. A karakterek meg nem kis változáson estek át: az ismertebb szereplők maradtak ugyan, de új tulajdonságokkal, a mellékszereplők meg nagyrészt porba hullottak, miközben érkeztek újak: Schneiderné Lujzának például van egy mániákus testvére, aki szintén a Rózsadombon él a Schneider családdal, Hippolytnak rengeteg állítólagos unokahúga van, az egyik például Bécsben szerzett pszichológus diplomát, Sigmund Freudnál. Amúgy Mimit, az eredeti darabban kiképzendő bárénekesnőt Mancinak hívják – a nevekkel itt amúgy is sok baj van, nehéz rendet vágni a röpdöső keresztnevek közepette –, az aranyifjú Makáts országgyűlési képviselővé avanzsált, Hippolyt pedig korántsem az a finom és decens szürke eminenciás, hanem tele van ismeretlen származású unokahúgokkal, nem mellesleg pedig úgy hinti magvait a világba, mint a nyárfa a polleneket tavasszal. Talán egyedül Nagy András maradt az eredeti, a grófi származását tagadó sofőr.

A bonyodalmat az ösztönök generálják, miszerint mindenki mindenkivel szeretne eltölteni egy hosszabb-rövidebb éjszakát, Schneider úr Mancival és viszont, Nagy András Terkával és viszont – miközben a gróf-utód már túl van az előbbi hölgyön –, Makáts Schneidernével és viszont, Hippolyt pedig nem egyszerűen szolgál, céljai vannak: hithűn zászlójára tűzte, hogy boldoggá teszi az embereket, valahogy úgy, mint Mary Poppins. Még ernyője is van hozzá. Ehhez keveredik némi politikai szál (demokrataság, és az említett fuvarlobbi, meg a becsületesen tolvaj Makáts képviselő), amiből összességében kerekedhetne valami közéleti komédia, de nem kerekedik.

Leginkább azért nem, mert a Mohácsi testvérek által készített szövegkönyv, miközben szópoénoktól és vicceskedésektől terhes – amiknek jó tizede képes valóban humorforrásként szolgálni –, valójában nem tartalmaz sem karaktereket, sem cselekményt, sem következményeket (mintha dramaturg nem is látta volna az előadást, pedig a színlap váltig ennek ellenkezőjét állítja). A produkció úgy zajlik, hogy van egy nagy, közös jelenet, majd mindenki kimegy a színről ilyen-olyan (általában eléggé mondvacsinált) indokkal, két ember pedig bent marad dialogizálni a vágyakról. Bugyután, ostobán, egyszerűen. Ilyenek a figurák is, így nemhogy nem átélhető a feltörekvő Schneider család reménytelen, már-már abszurd kálváriában eszkalálódó előkelősködése, hanem kifejezetten taszító. Persze, egyszerűek és megvezethetőek vagyunk, de Mohácsi János rendezésének főszereplői igazából nem többek szimpla ösztönlényeknél.

Schneider és Schneiderné mintha zsigerből utálnák egymást, Csákányi Eszter és Elek Ferenc ugyan megpróbál valami látszólagos kapcsolatot fenntartani a karakterek között, de hogy azok miért élnek együtt, ha ilyen reflexszerű a taszítás, érthetetlen. Elek technikásan, a poénokat alaposan kidolgozva hoz egy bumfordi Schneidert, Csákányi kifejezetten szórakoztatóan és sokoldalúan igyekszik tagadni Lujza immár ötvenedik születésnapját, de ezek kevésnek bizonyulnak a teljes figurává váláshoz. Téby Zita Terkája már nem több ellentmondásos ideggócnál, Mertz Tibor szenvedélyesen adja át Palikának a mohácsi vészt illető fanatizmusát, de hogy végtére is mi szükség van a karakterére, nem derül ki. Hasonlóképpen érthetetlen Boros Anna rejtélyeskedni akaró pszichológus szobalányának jelenléte a maga élesnyelvű jellegtelenségével, de hasonlóképpen jellegtelen Pál András Nagyja, aki feltűnően bujkál grófi származása elől (miért nem tudjuk meg, miért?). Pető Kata Manci bőrbe bújtatott Karády Katalinja nagyon játssza szerepét, de a rengeteg technika, amit a színésznő a színésznő szerepében felvonultat, mögöttes nélkül leginkább fárasztó, Nagy Viktor pedig nem is tudom, mit játszik Makátsként, talán valami eltévedt ripacsot (az ember veszi a politikusszapulást, ha az megalapozott, de így önmagában több, mint felületes).

Kulka János Hippolytja fegyelmezetten, koncentráltan és rendkívül következetesen létezik a színpadon, minden gesztusa, minden mozdulata átgondoltságról ad számot és már-már el is hinné az ember, hogy valós szándékok vezérlik, ő tényleg jobbá akarja tenni az emberek életét, csak épp nem derül ki, hogy miért, így ez a modor modor marad. Az sem derül ki, miért alkalmazza állítólagos húgait a Schneider-villában, miért képes megnyerni a mohácsi csatát, miért ez a történelemmeghamisítás/megmásítás-képessége (legalábbis a terepasztalon), és miért ő Nagy András igazi apja. Ezek a szálak indokolatlanok is meg elvarratlanok is. Az esernyő által Mary Poppins-utánérzéssé váló karakternek nincsenek valós személyiségjegyei, a figura szerves viszonyban áll magával az előadással – hiszen az utolsó pillanatban ő írja át a történéseket, változtatja meg a végkifejletet – és ha nincs előadás, nincs Hippolyt sem.

Előadás mindezek ellenére úgy tűnik van, tele utalások szelektálatlan és kritikátlan tömegével – az eddigieken kívül ott van még Khell Zsolt sokajtós, szinte üres díszlete, ami egy az egyben A kékszakállú herceg vára parafrázisává válik (ott is ugye ajtókat nyitogatnak) –, valamint kivezetés nélküli ötletekkel és fordulatokkal (Nagy András szökése, viszonya Mancihoz, betörő Télapó, Freud stb.). Mindezt meg áthatja valami furcsaság: ösztönlények kavarják benne ostobán a szálakat, miközben kizárólag a vágyaik irányítják őket – gondolom innen Freud –, és jellemzően teljesen követhetetlenül viselkednek és beszélnek. Végül már csak egy csodatevő mesefigura segíthet rajtuk.

Ez önmagában merő cinizmus, de a csodatevő Hippolyt cselekményátírása az előadást is megmenti: végül csak kiderül, hogy a szereplők szeretik egymást, csak eddig rossz emberrel hozta össze őket a sors. Ez így szép és jó lenne, csak éppen a produkció utolsó negyed óráját átható misztikus, túlvilági hangulat – ami ugyanúgy települ az emberre, mint bármely más Mohácsi János rendezte előadás esetében – és a színházi reflexió (leeső reflektor, kiszóló Hippolyt) azt próbálja elhitetni az emberrel, hogy ez érvényesen szól valamiről, hogy itt most tényleg mi, gyáva, törtető, kiszolgáltatott emberek lettünk pellengérre állítva.

Közben igazából mindez csak egy rendszertől és kontextustól mentes ötlethalom, egy előadás-váz, ami telis-tele van szórva mindenhonnan összekapkodott geggel, gesztussal, fordulattal, idézettel. De, hogy mindez miért, honnan, hova tart, minek kell néznünk, egyáltalán mi az, amit nézünk – erre vonatkozólag sehol egy momentum a bő három óra alatt.

Így meg bármi is jutna eszébe róla az embernek, a következő pillanat annulálja, a végeredmény, hogy semmi közünk ahhoz, ami a színpadon zajlik. Olyan, mintha az előadás el sem kezdődött volna, miközben akár örökké tarthatna: amikor fény derül arra, hogy Hippolyt Nagy András apja, az embernek az az érzése, hogy fény derülhetne arra is, hogy Schneider tényleg Schneiderné fia, hogy Terka és András testvérek – és sorolhatnám a végtelenségig a szappan-fordulatokat. Körülbelül ugyanolyan élmény, mintha be sem ültünk volna a Hippolytra.