Pedig Lőrinczy Attila darabja fel is veti azt az értelmezési lehetőséget, hogy főszereplői a mai magyar maffiapolitikai elit bűzös valóságát, kisszerűségét (és végső, sorsszerű csalódását) reprezentálják, és ennek kinevetését kellene a színpadi cselekménynek eredményeznie. Ennek megfelelően az éppen elhunyt nagyon gazdag öregúr – akinek a temetését követően néhány perccel kezdjük az előadást – vélhetően privatizációból szerzett szemtelenül nagy vagyont. Az elhunythoz automatikusan kapcsolódik egy viszonylag fiatal, kitartott feleség is, továbbá mérföldes cimborái: egy konzervatív politikai nézeteket hangoztató orvos és egy véresszájú exmunkásőr, akik az érdekek mentén (ez az érdek a pénz) gond nélkül tudnak jóban lenni. Ott van még az apa nélkül maradt gyerek, aki nonstop jelleggel alkoholista, illetve a temetésre őt elkísérő cimborája, az Amerikába menekült bolyongó zenész. Előbbi a pénzbe (és a pusztán pózokból létező családi közegbe), utóbbi annak hiányába rokkant bele szellemileg – de csitt, mily' gondolatok szűrődnek át az ablakon, nem érdemes elkezdeni lélektanozni, mert minden olyan közhelyes motivikai hálót mozgat, amit egy szappanoperákon edzett nézőközönség is cirka két perc alatt dekódol.

Igazán érdekes, hogy míg az egyes archetipikus karakterek felismerhetőek és különböző sovány cselekményszálak mentén találkoznak (olykor olyan sovány ez a cselekmény, hogy a rendező, Réthly Attila nem találva apropót, hogy a felesleges szereplőket eltüntesse a színpadról, egyszerűen, csak úgy, ohne zsanér kiküldi őket), az a bravúr történik meg majd két órában, hogy nem alakul ki köztük konfliktus. Persze, van vágya mindegyiknek, az özvegy Klárinak hogy szerezzen valakit, aki negyvennél kevesebbnek nézi és beleinvesztál havi 1-2 milliócskát, Misikének, a gyermeknek hogy bosszantsa a háznépet, barátjának, Pete-nek hogy megdöntse Klárit – ezen igényében osztozik Richter úrral és Dr. Zámmal is –, ám Krisztiánnak (az elhunyt cégvezetője), Kincsőnek (az elhunyt eltitkolt gyermeke), Sankónak és Yvette-nek (piti szélhámosok, akik a hulla hamvait véletlenül ideiglenesen ellopják) még ennyi se jut. De ezek csak motivációk, a drámai konfliktusok egyszerűen elfelejtődtek beleíródni a darabba. Ezek a karakterek csak fizikailag találkoznak, még szerencse, hogy ezeket a találkozásokat a színészek színesen oldják meg.

Arra egészen érzékenynek mutatkozik a társulat, hogy a szövegszinten egyébként meglévő poénokat jól elmondja. Bezerédi Zoltán például a permanens szívrohamhatáron lévő, volt munkásőrből privatizációs folyamat által lett dörzsölt alvilági üzletember karakteréből szenvtelenül kiabálja ki a poénokat, Kelemen József Misikéje alkoholos delírium alatt is kimérten pukkasztja a társaságot, Dr. Zám a lírában találja meg magát, és ezt szerethető böszmeséggel jeleníti meg Balikó Tamás, Sarkadi Kiss János pedig végig méltóságteljesen leplezi titkát. Az ezotévés Mártát sajnos nem írták bele a történetbe, így Margitai Ági is csupán bájosan szomorkás (és hoppon maradt) tud lenni, teljes szerepformálásra nemigen adódik alkalma. Mózes Andrásnak Krisztián képében egy technokrata yuppie-t kell játszania, Gonda Katának (Kincső) kontrasztos naivát, Hajmási Dávidnak (Sankó) lúzer autótolvajt, Piti Emőkének (Yvette) agyatlan prosztókurvát, és ezt mindenki tisztességgel meg is teszi. Ennél rétegzettebb alakítást Pikali Gerda Klárájánál sem tapasztalni, pedig ő lenne a bonyodalom gócpontja, de az éppen kiöregedő, intellektusát tekintve kihívásokkal küszködő széplány mindössze egy matricakarakter marad.

Ebből még egy korrektnek látszó, közéleti utalásokkal átszőtt társalgási szappankomédia is kikerekedhetett volna, ha valami teljesen rejtélyes oknál fogva nem ékelődnének dalbetétek a prózai részek közé. Ezek a dalbetétek ugyanis – hiába az élőben szóló négytagú zenekar – kivétel nélkül silány és szegényes hangzás kíséretében próbálnak szellemesen reflektálni az adott szituációra; ennek színvonala jól lemérhető abban, hogy a részeg cimborák beszélgetése alatt Majka Belehalok című dalából hallhatunk részletet – és most teljesen lényegtelen, hogy a dal jó-e vagy sem, de mivel a dalszöveg jelen kontextusban csak annyit jelent, amennyit a benne lévő szavak önmagukban, és pusztán illusztrációként szolgálnak, ezért tartalomnak és poénnak is végtelenül sekélyesnek bizonyul.

A közönség egyébként, úgy tűnt, hálásan reagál a színpadi tevékenységre, bár az utolsó húsz percre ez a lelkesedés is alábbhagy, mert a teljesen nyilvánvaló véget – és a darab egyetlen konfliktusát –, végzetesen túlnyújtja az író is és a rendező, Réthly Attila is, nem számítva arra, hogy a poénok tényleg végtelenül kiszámíthatóak, és az elnyújtott fokozásra teljesen alkalmatlanok. Így pedig egy gyors nagy tapssal letudja a közönség a tetszésnyilvánítást, valószínűleg sejtik, hogy hiába a sok nevetés, ezt az egészet már a büfét elhagyva sem fogják tudni felidézni. Pedig a többség valószínűleg keveset unatkozott - de a színháztól valahogy zsigerileg többet vár az ember.