Az Isten pénze – amely sztorijában leköveti Dickens Karácsonyi ének című művét – egyébként sem könnyű anyag, mert annyi giccs van már az alapsztoriban is, hogy nehéz azzal jó ízléssel – pláne intelligensen – bánni. Somogyi Szilárd színrevitelében az egyébként sem bonyolult történet hátulgombolós értelmezése kerekedik felül az ennél azért egy fokkal minden bizonnyal bonyolultabb összefüggésekben is meghatni képes darabban. Ennek értelmében Scrooge nagyon-nagyon rossz, és ezt nagyon sok szemöldökborzolás feszt jelzi is, és nagyon-nagyon jó lesz, miután üzlettársa visszajővén a halálból a múltja és a jövője egy-egy epizódjával ráébreszti arra, hogy _Jónak lenni JÓ_. Látjuk, honnan traumatizálódott bele a szívtelenség, hogy milyen _édesaranyosan_ volt szerelmes, hogy milyen _butabutabuta_ volt, amikor a pénzért elhagyta szerelmét, hogy milyen silány temetése lesz, és hogyan lesz a keselyűk martaléka poraiban mit sem érő vagyona.

Tényleg nincs baj önmagában a jóság, a megváltás, a „sohasem késő” ábrázolásával – még akár szimplifikált módon sem –, de végtelenül hazug és olcsó közhelyeket pufogtatni ezekről az értékekről végtelenül közhelyes és primitív módon: végtelenül közhelyes és primitív dolog.

Mert az csak nem lehet egy előadás alaposzlopa, hogy minden átkozott jelenet elején, végén és egy kicsit a közepén is legyen bekapcsolva a füstgép, és akkor majd jó lesz. Persze, úgy baromi nehéz színházat csinálni, ha egy rendező nem bízik a színészeiben, de mégiscsak túlzás eltakarni őket ötpercenként, hogy a színpad egy merő beszélő füstfelhőként adjon egy pofont az abszurdnak. Tényleg csak hab ezen az inverz tortán, hogy a nyolcvanas évek táncdalrevüiből építkező fényjáték nem igazán passzol egy musicalhez, pláne úgy nem, hogy a füst által sokszor főszereplővé lép elő: nos, a zene követéséért reménytelen harcot vívó sok kék, fehér meg piros fény játéka nem az a kifejezett drámai főhős, ekképpen csak mérsékelten izgalmas.

Nem azzal van a baj, hogy valamire nincs pénz, hiszen számtalan példát lehet látni arra, hogy a művészi tartalom ki tudja pótolni a forint- és/vagy lejmilliókat, de az már baj, hogy az előadás majd belegebed abba, hogy a látszatot fenntartsa, úgyhogy van kézzel forgatott forgószínpad, korhű jelmezek, huszonhárom színész, tömérdek füst meg lámpa, és az a kényszeredett igény, hogy mindig mozgásban legyen a színpad – mintha ettől lenne valami színházilag mozgalmas. A szereplők mintha egy csokis adventi kalendárium grafikájából léptek volna elő: jók, illetve ugyanilyen mértékben rosszak, átmenet nincs. Szerepformálásról tényleg felesleges beszélni, mindenki elmondja a rá kiszabott szöveget és elénekli a rá kiszabott dalt.

Apropó dalok. Én ha jogtulajdonos lennék, mint ahogy nem vagyok, biztosan nem engedtem volna dalaim ilyetén hangszerelésének konzervről való elprüntyögtetését, amelyet mintha a kora kilencvenes években rögzítettek volna egy mulatóson edzett zenekedvelő élő pajtakoncertjén, majd ezt ültették volna át digitális hangsávra valamikor a késő Commodore-korszak utolsó napjaiban. Erre a zajra tényleg nehéz bármi érdemlegeset ráénekelni, és a hangosítás is rajta van azon, hogy erre minél kevesebb alkalom adódjon.

A kezdetben bőséges nézői lelkesedés ugyan egyre inkább alábbhagy, de az üzembiztosan érkező meghatáskoreográfia elnyeri méltó jutalmát: a nézőtéri fény felkapcsolásával egy időben a tömegszereplők Isten pénzét szétszórják a nézők között, majd nagy zenélés kíséretében végérvényesen győz a Jó. Azon pedig már tényleg rutinból siklunk át, hogy ha a nagy jósága közepette Scrooge elosztogatta az összes pénzét, akkor mi a fenéből fogja végrehajtani szimbolikus tettét, nevezetesen, hogy a beosztottja gyerekét Amerikában gyógyíttassa ki halálos betegségégből. De talán majd eladja a házát, meg biztos vannak neki dugirészvényei, meg ilyenek.

Ide meghatódni jöttünk, nem fogunk a részleteken fennakadni. Ha fennakadtunk volna, a második felvonás talán meg sincs tartva.

_(Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 25.)_