A történet szerint Leslie 18 éves koráig nem tudta, hogy az apja él, de most megtudta, és őt keresi a kórházban, ahol doktor Mortimore egy nagyon fontos konferencia megnyitóbeszédére készül. Mivel történetesen épp doktor Mortimore a szerencsés apuka (aki 18 évvel ezelőtt megkettyintette Tate nővért, aki ezek után felszívódott, szegény apának tehát nincs tudomása önnön apa voltáról), ez a helyzet kínos a számára, így mind jelenlegi felesége, mind az őt kajtató gyerek elől el szeretné titkolni két évtizeddel ezelőtti kellemes éjszakájának eredményét. Leslie azonban roppant erőszakos és határozott, aminek következtében a rendőrség bevonására is sor kerül, így doktor Mortimore számtalan identitást kénytelen magára vállalni a különböző szereplők előtt, egyre fokozva az őrületet, mert persze minden összekavarodik, hogy a végén a tökéletesen ártatlan orvoskollégája, doktor Bonney vigye el a trófeát, vagyis ő lepleződjék le Leslie apukájaként. Persze mindeközben a konferencia megnyitóját doktor Mortimoer rendre kicsit későbbre tolja, hogy hirtelen föltalált legújabb szélhámiáját végig tudja vinni, ám ezt a kórházigazgató Sir Willoughby egyre zordabban fogadja.

És akkor itt álljunk meg, mert a második felvonás tartalmának ismertetése tulajdonképpen konkrét – és egyre értelmetlenebb – fordulatok leírását igényelné, aminek sok teteje nincsen, majd a vége lesz érdekes. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy Lendvai Zoltán rendezésében a fokozás (kis abszurd, abszurdabb, nagyon abszurd, hiperabszurd) csak a cselekmény szintjén van jelen, valami rejtélyes okból a színészvezetésben a rendező konstans értékeket mutat fel. Vagyis Sir Willoughby (Matus György) nem egyre idegesebb, hanem mindig ideges, doktor Mortimore (Egyed Attila) nem esik egyre jobban kétségbe, hanem ugyanúgy ravaszkodik az elején mint a végén, Tate nővér (Váradi Eszter Sára) ugyanolyan zaklatott a végén mint az elején, doktor Bonney (Hirtling István) ugyanolyan kedvesen naiv az elején, mint a végén.

Vagyis Bátonyi György sterilen funkcionális orvositársalgó-díszletében csak a cselekmény őrülete van egyre feljebb és feljebb hangolva, az arra való reflexió rendre nem érkezik meg a színészektől. Ez persze jobb választás, mintha minden egyre _sokabb_ lenne (bár példának okáért a technikai okokból éppen egymásra tespedő, egymás intim szférája körül matató férfiakra hirtelen rányitó idegenek humorosnak szánt motívumából kevesebbet is elviselne a produkció), ám meglehetős hiányérzetünk van. A rendezői ötlet erre az, hogy a humor elsődleges forrását egy, a mi pozíciónkkal azonos helyzetben lévő szereplő biztosítja, és ez jól is működik, de azért, mert ezt a kicsit undok rezonőrt Tamási Zoltán játssza, aki Bill szerepében helyettünk mondja ki a véleményünket, és ez Tamási tolmácsolásában zseniálisan komikus. Az ő tükrében már működik Mortimore hamiskásan szálfaegyenesnek mutatott roppantott gerincének vagy Bonney naivitásának humora. Tamási betegként az egyetlen normális a sok hülye orvos között, és ezt jó látni – még ha tudjuk ostobaságuk kiváltó okát is.

De tulajdonképpen csak ezért működik a Család ellen nincs orvosság, noha mindenki valóban lelkesen komédiázik a színpadon. A dramaturg nélküliség és a nem kicsit hazug befejezés (Leslie végül abban a tudatban hagyja el a kórházat, hogy Bonney doktor az apukája, Mortimore doktor kitüntetést kap az el nem mondott beszédéért) tulajdonképpen esetlegessé teszi az egész, egyébként jó hangulatú előadást, aminek van még egy hátulütője: Bill figuráján kívül semmiféle reflexiót nem tartalmaz a valóságra vonatkozóan. Nem, nem azt mondom, hogy a sztorit magyar kórházra kellene átültetni vagy ilyesmi, szó sincs róla. De hogy ne jelentsen _számunkra_ semmit a kicsit arisztokratikus magánkórház, vagy a neurológia, vagy az orvos mint olyan, hogy minden tényleg úgy oldódjon meg, mintha angyalkák szálltak volna le az égből, és mindebből semmire ne legyen színpadi reflexió, az gondatlanság. Persze, értem: felhőtlen szórakozást kínál a színház erre az estére. De akkor mitől más, mint a tévé? Mi az a plusz, ami miatt ide elmegy az ember? Mitől lesz ez az este emlékezetesebb, érdekesebb, gazdagabb, mint bármely popfogyasztó tévés este? Vagy erre tényleg nincs semmi szükség? Doktor úr, mi a véleménye?

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2013. július 18.)_