Egészen nagyszerű dolog, hogy a THEALTER platformot biztosít ezeknek a reflektív, a magyar kultúra állapotára nyíltan reagáló produkcióknak – tavaly a Jövőképtelen és az azt a csöndet nem tudjuk eljátszani –, amelyeket elvileg nem kellene bátornak nevezni, hiszen természetes, hogy az embernek véleménye van arról, amiben él, amit lát, ami megtörténik vele. Hogy ma Magyarországon ehhez bátorság kell, az már önmagában apropó ahhoz, hogy efféle előadások szülessenek, és talán ebből is következik, hogy a "hivatalos kultúra" nem akar/mer/tud ilyesmivel előállni. Tulajdonképpen az is abszurd, hogy az elején az egyik diák odajön hozzánk (minden diák odamegy valakihez a nézők közül), és mintegy beszélgetést kezdeményezve jelzi, hogy provokatív és éles lesz, amit csinálnak, és biztosít arról bennünket, hogy ezt nem a bántás szándékával teszik. Már ez a gesztus is árulkodó, hogy itt és most meg kell tenni ezt. Egy másik diák is odajön, ő arról beszél, hogy ősztől Dániában fog élni, pedig ő szeret itt lenni és szeretne visszajönni, de most ez a perspektíva. Ott és akkor nem tudni, ebben mennyi a szerep, mennyi a személyesség - egyébként úgy tűnik, minden szereplő azt mondja az általa választott nézőknek, amit gondol –, de a közlés intimitása által az előadásra való ráhangolás megtörténik.

A produkció pedig nem más, mint egy vásári komédia egy országról, ahol az Elnök Úr elhatározza, hogy megalapítja a Magyar Nemzeti Válogatott Színész Gárdát. Mert kell valami, ami képviseli Elnök Úr kultúrpolitikájának gyakorlati megvalósulását. Ezt a történetet követjük, és közben képünk lesz arról, hogyan látják a fiatalok a politikai döntési mechanizmus működ(tet)ését (cseppet sem demokratikusnak és még kevésbé hozzáértőnek), a szakmai vitát (nem létezik), a kiválasztás rítusát (más bőrszín, _más_ vallás, egyáltalán bármi, ami más, ami nem igazodik az udvartartás normának kinevezett elvárásaihoz: nem tolerált), az udvari kultúra betanítását (a konstruált legendák becsomagolását a könnyed pop gagyieszköztárába, a felszínes eszközök nevetségessé fokozódó alkalmazását), és lobogtatják a nemzeti trikolórt veszettül, hiszen az mindenre elégséges magyarázat. Helyenként szívszorító ez (például amikor a cigány vagy a zsidó diák esik ki a robotikus felvételi eljárásból, amelyben nem készségekről és képességekről kell tanúbizonyságot tennie az aspiránsoknak, hanem a fizikai jellemzőiket vizsgálják a felvételiztető robotok), helyenként fanyar, helyenként gúnyosan szarkasztikus, a barackszínű sál, a repülő turul, a Wass Albertre leváltott Radnóti-vers – lehet, hogy nem igazságos, de mindenképpen igaz, amit látunk: a valóság lecserélésének folyamatát egy konstruált valóságra. És persze, hogy mindenki jót akar, az Elnök Úr is, a kétszeres Kossuth-díjas főripacs is, a showbusinessre utazó politikus is, csak jót, nagyon jót, mégsem lesz ebből semmi, csak bornírt és ostoba varieté, kultúrautánzat és paródia. Vajon tényleg ezt szeretnénk? Hogy így akarjanak nekünk jót?

A fiatalok látják, érzik ezt. Tisztában vannak az ellentmondásaikkal és hajlandók erről gondolkodni, erről beszélni. Érzik, hogy itt valami nem működik.

Hazám, hazám, te mindenem... Ennek jegyében a végén sorbaállnak, a bőrükre írt szavak adják ki a konklúziót: "Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat" (idézet Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz című verséből) és "Szeretnék maradni, maradnék szeretni." Mi tapsolunk, nevetve, de szomorúan. Sajnáljuk, hogy ez ennyiben marad – mert ez félbe van vágva. Hiszen színház: nem cselekedhet helyettünk, az a mi dolgunk. Kellene, hogy legyen folytatás.

_(Klauzál tér, Szeged, 2013. július 21.)_