7óra7

Új, boldog élet
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Új, boldog élet

2013. 07. 23. | 7óra7

Három nővér - Schell Judit, Udvaros Dorottya, Péterfy Bori Ebből kiindulva Mása, Olga és Irina, valamint a Prozorjov-ház népe és környezete valójában nem is létezik, csak létezésre utaló jeleket adnak, meglehetős elrajzoltsággal. Olga például nagy sikkantgatásokkal vált témát, Mása akrobatikus mutatványokat végez, Irina pedig gyermekkorába megy vissza, már amellett, hogy dolgozni akar. Versinyin alezredes amikor épp nem teát inna, akkor feleségét szapulja, Csebutikin alkoholgőzösen újságot olvas a sarokban, Kuligin az iskolaigazgatót rajongja körül, Andrej pedig hegedül, holott nem tud. Tuzenbach visszaböfögi, amit Irina hallani akar, Szoljonin pedig lázad – mindegy, hogy kiért, miért vagy éppen ki vagy mi ellen. A lényeg, hogy az idő teljen. Az egyetlen kivétel Natasa, aki elég buta ahhoz, hogy ne azon merengjen, hol lenne jobb, ki is ő, és mi a célja, úgyhogy ő inkább cselekszik, és szépen átveszi a hatalmat a házban.
Vagyis: a darabban elhangzó mondatok és elvégzett cselekvések jelentős többsége „fedőtevékenység”, és amit elfed, az nagyjából a semmi. Meglehetősen szórakoztató ebből a szempontból figyelni a színpadon zajló eseményeket, bár kétségtelenül nehezebb is, mivel nincs olyan figura, akivel azonosulni lehetne: Serban koncepciója mindent végletesen lecsupaszít, s a stilizált térrel egybemos időt és helyet is. Konkrét hidat is épít, Versinyin szónoklata _(„Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva – nem az időpont a fontos – új, boldog élet támad”)_ közben hirtelen felkapcsolódnak a nézőtéri villanyok, és hirtelen mi kapjuk a kérdést, vajon mi is ugyanezeket mondjuk? Eljött, eljön, el fog jönni ez az új, boldog élet? Vagy ez csak szónoklat – akkor is, most is és mindörökké?
Három nővér - Schell Judit, Kulka János Şerban remekül egyensúlyoz az édes és a keserű adagolásával, hogy a végén a kettőt egymásra öntse, és világossá tegye: itt minden csak _szó, szó, szó_. Aminek a következménye is ugyanaz, és csak ismétlődik, ismétlődik és ismétlődik. Pedig hiába minden szövegelés munkáról, akaratról, boldogságról, vágyakról, ha ezért nem tesz senki, akkor nem is lesz belőle semmi. De itt nem a tevés, hanem a szó a cél. Egy helyütt, Andrej monológjánál azonban a rendező átesik a ló túlsó oldalára, és a dühödt, fortyogó férfi egyenesen a közönséghez intézi kirohanását az unalomtól való pusztulásról, az érdektelenségről, a szürkeségről, a „pálinkával, kártyával, pereskedéssel” kiteljesedett életről, arról, hogy _„a feleségek megcsalják férjüket, a férjek meg hazudnak, úgy tesznek, mintha semmit sem látnának, semmit sem hallanának, és ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket, és kialszik bennük az isteni szikra és ugyanolyan szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek lesznek, mint apáik és anyáik”_. Itt a felkapcsolt nézőtéri lámpa nem szembesít – éppen ellenkezőleg, eltávolít, mintha egy tanár bácsi felemelt ujjal magyarázna az osztálynak arról, milyen szörnyű egy csürhét kell neki tanítania.
Sokkal finomabb és találóbb, amikor a színpadkép (Menczel Róbert) beszél: a technikát kihasználó lépcsőzött tér, az állandó fel-le járkálás, a keskeny járásokon való egyensúlyozás, a tévelygés, a színpadra nyomódó nagy sötétség, a kizúduló lepedőhalmokon való gázolás, de akár a súlyos függönyön üldögélés is mind beszédes elemek. De a színészek is jól érzik a rendezői szándékot. Udvaros Dorottya Olgája túlfűtött beleéléssel, Péterfy Bori Irinája meggyőződés nélküli hittel, Schell Judit Másája szikár közönnyel éli az ugyanolyan boldogtalan mindennapokat. És persze hazugsággal: Olga teátrálisan azt állítja: „huszonnyolc vagyok”, majd kinéz szigorúan. Nem lehet nem nevetni. Irina a munkáról való tohuvabohuval sokkal inkább saját magát győzködi, mint Tuzenbachot. Mása pedig csak néz – Versinyinre vágyakozva (mert elérhetetlen), Kuliginre _sehogy_ (mert szintén elérhetetlen).
Három nővér - Mátyássy Bence, Kulka János, Péterfy Bori Alföldi Róbert (Versinyin) időzítése, ritmusa nagyszerű, az alezredes tényleg felismeri a számok erejét (tizenegy, illetve negyvennégy év – mintha éppen ugyanannyi lenne). Znamenák István a felszabadultság keresésébe törik bele, az apja halála után a kövér jólét oldotta fel, és ebbe szerelmes, nem a tudatlan és nevetséges Natasába (helyesebben az ő kövérségébe, amit a szabadsággal azonosít, és ezért tehet meg Natasa _bármit_), akit Mészáros Piroska játszik – a második felvonásban talán sokkal kevésbé érezve a határokat, mint az elsőben, ám a lány despotizmusra való hajlamával jól kihasználva a számára nyíló teret. Sinkó László a bölcs hallgatást cinikus felhangokkal teszi egésszé – Csebutikin az egyetlen, aki vállalja, hogy mindene, ami volt – a tudása – elmúlt már, és csak abból él, hogy mások tudják róla, hogy ő tud valamit. Mátyássy Bence jól él az ellentmondásossággal, hogy báró létére a munkáról hadovál, naivan elhiszi saját hazugságát.
Három nővér - Sinkó László, Péterfy Bori, Mátyássy Bence, Znamenák István Szabó Kimmel Tamás szabályokkal szembemenő Szoljonija a tagadás értelmetlenségébe bukik bele, hiszen a semmi a tagadása is a semmi. Kiválóan érzékelteti Kulka János Kuligin egyrészt a külcsínhez, a látszathoz, másrészt a femininumokhoz való nem is annyira burkolt, ám balanszírozott vonzódását: a domináns hímhez – az igazgatóhoz – való idomulását, a búcsúzkodásnál szinte észrevétlenül kerül újból és újból a fess hadnagyfiúk elé (Fehér Tibor – Rode – és Szatory Dávid – Fedotyik – sokkal inkább mutatványosok, komédiások mint katonák), újra és újra átölelve-megpuszilva őket, és mindez Másával való házasságának javíthatatlanságát teszi kétségbevonhatatlanná. Hollósi Frigyes Ferapontja az egyetlen, aki dolgozik, így őmellette mindaz, ami történik, elszáguld. Másra figyel, másra kell figyelnie – vele viszont úgy bánnak, akárha egy kutya lenne. Anfiszát Nagy Mari a ház elengedhetetlen kellékévé varázsolja, mindig a háttérben, az időtlenség és konkrétum nélküliség eleven – és abszurd – mementójaként.
Három nővér - Kulka János, Mátyássy Bence, Péterfy Bori, Fehér Tibor, Znamenák István, Hollósi Frigyes, Szabó Kimmel Tamás Jó lenne, ha az idő múlását nem csak a születésnap sorszámának növekedése jelentené, jó lenne, ha nem csak a búgócsiga hangjától várnánk a megváltást. Jó lenne, ha lenne bármi. Az előadás a vége felé szakadozni kezd, lövés dörren, Tuzenbach meghal – hogy miért, végül is lényegtelen, de legalább lehet szomorúnak lenni, érzelmet kimutatni, és pont erre jó az is, hogy a katonák elmennek. De mi lesz ezután? Lassan jön a vége – zeneszóra, ünnepelve, dallal, koreográfiával. Komlósi Zsuzsa, aki végigkíséri dalfutamokkal, zenei jelzésekkel, idézetekkel az előadást, a végén a tapsrend alá is játszik – mintha csak egy szórakoztató musicalt láttunk volna. Mégis: olyan, mintha ebben a három és fél órában – történt volna _valami_. Ma is elkezdődhet az új, boldog életünk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr818002913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása