Az előadás három, egymáshoz több ponton kapcsolódó etűdből épül fel. Az elsőben egy öregasszony és egy vándor találkozik, előbb az öregasszony ápolja a férfit, majd szerepet cserélnek. A másodikban egy kisgyermekes anya és egy idős férfi szerepel, a harmadikban két szerzetes. Amit látunk, az nem áll össze elmondható történetté, de érzékelhetően nem is ez a cél, hanem az, hogy az egyes életszakaszokról és a bennük élők találkozásairól gondolkodjunk. A szereplők folyamatosan változnak: a haldokló vándor erőre kap, az öregemberből csecsemő lesz, az anya az öregasszony kendőjét szüli meg, a szerzetesből orosz katona válik. Utak vezetnek fölfelé és lefelé, oda és vissza, kacskaringóznak, időnként körbeérnek.

Az utak és a körök a látványvilágban (Pignitzky Ádám munkája) is megjelennek: az előadás elején a színpad hátterében felfelé tartó vándor képe, a harmadik részben a rizsszemekből öntött eső, majd az azokból kirajzolt ívek, körök, mandalaszerű alakzatok is meghatározó elemei ennek a látványvilágnak. Néhány jelentéses tárgy: az idő múlását metronómszerű lengéssel érzékeltető teáskanna, a (Halottas)könyv, amelybe újabb és újabb bejegyzések kerülnek, az üres oldalaira pedig fákat festenek, egy öntözőkanna; és a szintúgy jelentéses, egyszerű anyagválasztás: kő, víz, gabonaszemek, papír – egységessé teszik az előadás képi világát. Ebből lóg ki a katonai zubbony az ötcsillagos sapkával, de nem véletlenül, mert ezzel a különben időtlen előadásba egy időben valamennyire elhelyezhető másik kultúrkört is behoznak. Ide kapcsolódik, hogy a halandzsa- vagy inkább valami sajátos mormogó nyelven folyó beszédből akkor hallatszik ki néhány érthető szó, amikor Formanek Csaba magára veszi a sapkát és a katonakabátot. Ha már Tibet, akkor megszólalhatna kínaiul is, de nem, az oroszra hajazó, szürreális mondatokból csak néha hallatszik ki egy-egy érthető mondatfoszlány, például egy agresszív kutyáról.

Éppen azért, mert az előadás a halált a változás egyik megnyilvánulási formájának, nem pedig egyirányú, egyértelműen tragikus életeseménynek tekinti, a hangütést legalább annyira jellemzi a humor és a szeretetteljes irónia, mint a tragikum, sokszor úgy, hogy ez a kettő egyszerre van jelen, és mivel mozgásszínházi előadást látunk, elsősorban a mozdulatokban, gesztusokban. Ahogy Ilyés Lénárd öregasszonyként folyamatosan csoszog-motoz - ide tesz - oda visz, anélkül, hogy mindezzel ténylegesen haladna. Ahogy Formanek Csaba vándora lemosdatja az öregasszonyt – kicsit ügyetlen, elnagyolt mozdulatokkal, teljesen másképp, mint ahogy egy nő mosdat le egy beteget. Ahogy Ilyés Lénárd felhúzza a bambuszesernyőt, amikor társa (már szerzetesként) önti a fejére a rizsszemeket. Ez a nagyon hosszan kitartott jelenet egyébként az egész előadás egyik legszebb képe.

Pedig éppen abban a harmadik etűdben van, amelyben a leginkább érezni, hogy az egyes jelenetek nem illeszkednek hézagmentesen, időnként adódnak tempóbeli problémák is (melyekhez az előadás szokott közegéhez képest szokatlanul nagy tér is hozzájárulhat), és mintha a vége is túlfutna vagy negyedórával önmagán.

Az egészet tekintve azonban mégis összeérnek az utak és az ívek, a legjobban talán abban az alkotók által vallott bizonyosságban, hogy mindig van a kézenfekvőtől, a megszokottól eltérő nézőpont, még az olyan alapkérdések tekintetében is, mint születés, élet, halál, és ennek is érdemes adni egy lehetőséget. De összeérnek – a formát tekintve – az előadás hangulati egységében is, amely az egyszerűségében erős látványvilágnak és a két színész intenzív és hiteles jelenlétének köszönhető, jelenjenek meg bármely nemben és alakban.

_(THEALTER Fesztivál, Szeged, 2013. július 21.)_