Színházi evidencia, hogy a színház a korról beszél, arra a korra reflektál, amelyben él, függetlenül attól, mely kor mely szerzőjének mely művén keresztül szólal meg. Ha nem így lenne, ha a színház nem lenne tekintettel a közegre, az emberek nem néznék. Gondoljon bele mindenki, mennyit bírna a Bánk bánból, ha Katona József eredeti szövegével játszanák. (Ha meg úgy játsszák, mint a Krétakör 2006-os emlékezetes bemutatójában, akkor Zsótér Sándor kaliberű rendező kell hozzá, aki a szöveget több szinten érvényes színházi textussá és motívumrendszerré formálja.)

Nem véletlenül e hosszas bevezető, amelyben látszólag nem a tárgyról beszélek. Nagyon is arról beszélek, konkrétan a Janus sr. nevű pécsi középiskolai színházi egylet balkán című darabjáról, amely nagyon is színház, méghozzá kortárs színház. Ami a THEALTER Fesztiválon bebizonyítja, nem csak egy diákszínjátszó-találkozón van keresnivalója, hanem egy független színházi fesztiválon is. Ugyanis olyasmiről beszél hitelesen, ami a társadalom alapja: a fiatalokról. A West-Balkán-eset és -este kapcsán ezek a fiatal színjátszók elgondolkodtak arról, akik valódi résztvevői és áldozatai ennek a dolognak. Nem rekonstruálják, csak mintegy érintőlegesen felidézik a tragikus esetet, és ennek kapcsán szóba hoznak és megmutatnak olyasmiket, amiről talán föl sem tűnik, hogy probléma: a továbbtanulás ügye, a párkapcsolat kérdése, a szépség, a testtudat kérdése, az alkohol, a kábítószer és a szexualitás kérdése, az öngyilkosság kérdése sorjázik elő a kisebb, szkeccsszerű jelenetezés során, helyenként zenével, sok humorral (öniróniával).

Az előadásnak vannak szellemesebb és erőltetettebb részei, elvarratlan szálai, de ez egyáltalán nem baj, a szabadon áradó, folyamatosan reflektált jelenetfolyamba belefér, és még kevésbé baj, mert így könnyen vitatható az előadás. Azonban érdemes lenne azon gondolkodni, hogyan lesz mindez a közönség által is reflektált ügy, és most nem valami ostoba interaktív-álcára vagy közönségtalálkozó-szerűségre gondolok (a produkció egzaktul jelöli ki önnön határait, azt nem lépi túl egy pillanatra sem), hanem arra, hogy erősebben vonja be az előadás a nézőit a történésekbe. Erre elsősorban a határozottabban megjelenő személyesség által volna lehetőség, ám itt szembesülünk az alaphelyzet akadályával: itt nem hivatásos színészek, hanem amatőr színjátszók vannak, ami koránt sem minőségjelző, csupán azt jelzi: vannak határai az előadásnak. A fellépők azonban, úgy érzem, eddig a határig – szerencsére – el is mennek.

A lényeg: ez a produkció – az ugyancsak a THEALTER-en látott A legnagyobb magyarral együtt – a legkritikusabb és legbátrabb előadások egyike, amit az utóbbi időben tapasztalni volt szerencsém, és mindkettő teljes színházi értékű. Részemről nagyon örülök, hogy ezek a fiatalok nem Latinovitsok, Majorok és Kállaik akarnak lenni, mert másolatnak lenni nem jó. Színházat csinálni viszont jó és értelmes. Mármint igazit: kortársat, őszintét, hiteleset, ön- és közkritikusat. Ezek a lányok és fiúk maguk akarnak lenni és magukról akarnak beszélni, ami lehetséges útja annak, hogy ez a társadalom, amiben ők is, mi is élünk, hű tükröt mutasson magának és tökösen merjen rákérdezni arra, ami fontos. Aztán ennek révén talán valamikor, a távoli jövőben egy működő közösség lehet az eredménye. Szóval közös érdek.

Persze, ez naivitás. Annyira azonban nem vagyok naiv, hogy ne jelezzem: ezek a műhelyek veszélyben vannak. Vigyázni kellene rájuk. Ahogy ezekre a fiatalokra is. Meg arra, hogy maradjon meg a kritikus nézőpont.

_(a Janus sr. előadása a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában, THEALTER Fesztivál, 2013. július 23.)_