Ezúttal kiemelten nagy hangsúly esik a megfelelő közeg megteremtésre, ugyanis nincs az a szöveg, amit egy tökéletesen inadekvát forma ne tudna a felismerhetetlenségig roncsolni. Hogy Sziveri János verseit fekete térben, jelentéses világításban, alapvetően hardcore-groteszk formában kell-e mindenképpen megfogalmazni, nem biztos, mert sokkal jobban kiemeli a magába fordult, kilátástalan pasztellvilágot, amiben a versek születtek, mint azt a játékosságot, amivel ezt feldolgozták. Ugyanakkor ez a forma – mármint a fekete térben való, erős fényszcenikával kísért fogalmazás – mintha már egyfajta védjegye lenne a szabadkai Kosztolányi Dezső Színháznak, noha e formának ugyancsak két oldala van, mert egyrészt baromira kiszámítható, másrészt meg milyenségében egyedinek mondható. De az biztos, hogy ebben a meglehetősen artisztikus közegben Táborosi Margaréta rendező végig ügyel a humorra, amely hol jobban, hol kevésbé működik, de jelenléte könnyedséget kölcsönöz az egész előadásnak.
Már az első jelenet is a groteszk alapjait teszi le a leginkább mozgásszínházi elemekből és a képszerűségből megszülető előadásban. A miliőteremtéshez hozzátartoznak a szögletes mozdulatok, a fehérre kent arcok és a nem evilági vokális kitörések, amik hol konkrét cselekményhez – mondjuk közös ivászathoz –, hol primer érzelemkifejezéshez kapcsolódnak – gyakran a gyermeki örömhöz. A jellemzően gondosan megkreált színpadi képekből építkező előadásnak jól követhető a cselekménydramaturgiája is: a főhős egyre idősödik, a művészi öntudatra ébredéstől szép lassan eljutunk a halálig, és ez utóbbinak kifejezetten megindító, lírai megfogalmazása a csapzott angyalszárnyakkal cigarettázó főhős, aki a saját viaszbábuja mellett mosolyogja meg ezt a világot, amibe belehalt, és amit legalább annyira utált, mint amennyire szeretett. Mészáros Gábor ezt a kétpólusúságot végig tudja képviselni a színpadon, bár nála is, mint úgy egyébként a játszóknál, a fizikán, a megjelenésen, nem pedig a karaktereken van a fő hangsúly, mert azok közül valamennyi pusztán _egy_, de mivel alapvetően atmoszférát kell teremteniük, ezért ezzel nincs is semmi baj. Rajta kívül Béres Márta, Crnkovity Gabriella, Kiss Anikó, Pletl Zoltán és Mikes Imre Elek ügyel arra, hogy az infantilizmus és a vasfüggöny-feeling fogyasztható elegyet alkasson, Bakos Árpád zenéje pedig végig együtt pulzál az előadással, sőt, fülbemászó dallamokkal is szolgál.
Mindössze maguk a versek szorulnak háttérbe olykor a jól megkonstruált jelenetekben, például hiába lenne jó, hogy hatan egyszerre mondanak el egy verset, ha abból inkább a szinkronra való törekvés vonja el a figyelem nagy részét, semmint a gondolatok precíz interpretálása. Viszont van, amikor nem is kell semmit mondani, és a főhős ágya fölé kiteregetett szív a zoknik mellett önmagában is megkapóan lírai. Noha az egész előadásra igaz, hogy sokkal többet törődik a formával, mint a szöveggel, a kettő minden esetben felfedezhetően kapcsolatban áll egymással, így koherens előadás születik.
Úgyhogy az alkalom létrejön: lehet találkozni Sziveri János kicsit a Bizottsághoz, kicsit a Cseh-Bereményihez hasonlító, de igazából egyedi hangú és megnyerően szellemes műveivel, sőt, magával Sziveri Jánossal is, sőt a korral is kicsit – legalábbis egy szeletével. A váratlan jó találkozások pedig mindig kicsit mélyebb nyomot hagynak az emberben, mint a kiszámítható pillantok.
_(THEALTER Fesztivál, Szeged, 2013. július 20.)_
