Elsősorban ezért gondolom azt, hogy Zerline, a szobalány története című előadást nagypolgári miliőben előadni nem rossz vagy hibás, hanem felesleges mumifikálása egy nagyon is élő, vagy élővé tehető sorsnak. Zerline története ugyanis nem azért lehet izgalmas, mert a jó sok elegáns bútordarab, elbarnult fényképek, egy hatalmas ingaóra meg zsúrkocsi hitelesíti a kort, amiben az események lejátszódtak, sőt, jelen esetben ez inkább elvesz az egészből, mint közeggé válna, mert minden figyelmet a korra és nem a történetre szegez, ami teljesen általános témában mozog: szerelem, vágy, kötelesség és szabadság.

Fekete Gizi pedig azt a bravúrt követi el, hogy Hermann Broch olykor szentimentális, gyakran szépelgő és a bornírt nosztalgiázásra gazdag apropót szolgáltató szövegéből alapvetően élettel teli, komolyan vehető, őszinte mondatokat farag. Pedig nem lehetne nehéz az öregedő Zerline vágytól perzselő visszaemlékezéseiből egy Emmanuelle-lel vegyített, giccses Lady Chatterleyt kerekíteni, a szobalány ugyanis folyamatosan a lelke és a teste között őrlődik, pikáns gondolatokkal és nyughatatlan belső kéjvággyal. Erre van is apropója, mert szobalányként nem engedhetett meg annyit magának, mint a bárónő, aki attól a szeretőjétől szült lánygyereket, akibe Zerline is szerelmes, és aki viszont szereti őt – vagy legalábbis szívesen merülne el benne ideig-óráig. Zerline nem csak egy bohókás szobalány, hanem a saját vágyai irányába valódi kérdésekkel forduló, kétségekkel és bizonyságokkal teli nő, aki megpróbál egyszerre uralkodni vágyain és engedni ösztöneinek.

Talán ha Sándor János rendező apropót is adott volna, hogy ez a monológ megszülethessen, el is jutna hozzánk Zerline meséje, aminek motivációját a lumpen albérlő mulatozásból való hazatérése adja. Hogy mennyivel valóságosabb az a helyzet, hogy a szobalány az albérlőnek kéretlenül elkezdi kiönteni a szívét-lelkét vasárnap délután, mintha egy üres színpadon elkezdené nekünk csak úgy mesélni, ízlés kérdése, de ez utóbbi esetben legalább nem kéne a színésznőnek azzal bajlódnia, hogy tekintetével rendre megpróbálja elhitetni, hogy ő most nem is nekünk beszél, hanem bohém albérlőjének tanmesél – Bernák Lászlónak pedig nem kéne hetven percben érdektelenséggel kevert értetlenkedéssel végigalibiznie a színpadi jelenlétet. A kissé tolakodó, technikai jellegű rendezői beavatkozások – az említettek mellett a jelentéses részek lámpába való belemondása – sem igazán segítik a játékot, sőt, de mindezek mellett is Fekete Gizi meg tudja villantani azt a nagyon is nyers ösztönt, amit szép szavakkal szokás lírai köntös mögé bújtatni, hogy aztán a felismerhetetlenségig eltűnjön bennünk és csak a hiányára kitalált manírok által megvezetve hajtsunk zsákutcáról zsákutcára.

Zerline ezeket a zsákutcákat kerülte ki, és bár talált helyette egyebet – minden valószínűség szerint a szeretett férfi korántsem szerette őt viszont annyira, bár ebben a hitében nem lehetne megingatni –, mégis valami általános frusztráció hiányzik belőle. Ha mindezt nem egy poros múzeumban (helyszín- és színházformai szempontból is) kellene végignéznünk, még az is lehet, hogy itt-ott magunkra ismernénk.