A három részre tagolt előadás első része még csak thriller: bejön egy fazon, aki igazából teljesen olyan, mintha eltávon lenne a Csillagból, és elkezd a művészetről beszélni. Ezenközben a színpadon egyébként mindössze egy fehér asztal áll, rajta egy késsel. A szöveg egyébként baromi jó, azon lamentál, hogy valaki művésznek születik, valakit a műve tesz művésszé és van, aki csak öncsonkítással vagy egyéb kétségbeesett módon tud csak feltűnést kelteni – ezért a thriller, mert előadónk magát a harmadik kategóriába sorolja, így a színpadon lévő kés olyan, mint a színpadon lévő puska Anton Pavlovics törvénye alapján: egyszer biztosan el kell sülnie, afelől pedig nem nagyon lehet kétségünk, hogy ha most elsül, annak nagy hangja lesz. Mégis: az első rész lemegy különösebb horror nélkül, Boris Kadin pedig végig pontosan érzi a Mit mondott nekem Joseph Beuys, mialatt döglötten hevertem az ölében stílusregiszterét, jól bánik a szöveg abszurd humorával és azzal a sajátosságával, hogy végül is nem állít semmit sem. Jól összecsomagolt közhelyhalmot felvonultató szöveg ez művészetről, amely jól játszik saját kliséivel – amikor a néző megtalálná a mondatot, amivel egyet tud érteni, rögtön kap egy fonák értelmezést, amivel megkérdőjelezhetővé válik –, és mindez az előadás saját közhelyébe van belecsomagolva. Disszertáció-nyelvezetbe csomagolt humbug, így az egész szöveget elő lehet adni nyúlnak öltözve. Elő lehet. Első etap vége. Megúsztuk a kést.

Második rész. _Játék fogpiszkálókkal._ Mégsem úsztuk meg a kést. Itt jön az este leghúzósabb része, amelyért egyszerre utálhatjuk és lehetünk hálásak a produkciónak. Utálhatjuk, mert videóról végignézetnek velünk egy 2007-es performanszt, amelynek során egy szerb és egy horvát néhány késsel felszerelkezve leült egymással szemben egy fehér asztalhoz, és elkezdték azt a játékot játszani, amikor végigmennek a széttárt tenyér ujjai között késsel, és az a faszább gyerek, aki ezt minél gyorsabban tudja csinálni úgy, hogy közben nem vágja meg a másikat. De megvágja. Az eredmény 2007-ben néhány ájult néző és két performátor a sürgősségin, 2013-ban Szegeden egy eloldalgó néző, és itt jön a hála a produkció felé: mi tudtuk, mi jön, mi elfordulhattunk, nekünk volt könnyű választásunk, akik viszont ezt akkor és ott látták, nem voltak ilyen szerencsés helyzetben. A nyiszatolást viszont rendre megállítja az egyik szereplő, és a korabeli kritikákból idéz, megint megtalálva azt a regisztert, ahol ezen tényleg lehet nevetni – és ez azért komoly színházi teljesítmény, úgyhogy nem lehet mondani, hogy Bojan Jablanovec rendező ne érezne valamit nagyon a színpad és a közönség viszonyából, sőt. Bár első blikkre tűnhet úgy, hogy gátlások nélkül használja ki a színpad nyújtotta hatalmi helyzetet a befolyásolásra és a megnyilatkozásra, igazából nagyon pontos szövegi és formai dramaturgiával felépített performanszok ezek, amiben végig a néző van a középpontban, nem az előadó – annak ellenére, hogy az utolsó etap, az _Interjú egy művésszel_ a konyhafilozófiailag megideologizált parttalan exhibicionizmus maga.

Kérdés, hogy ez a színházi érzékenység és nézőkre való figyelem, direkt provokáció miért jön létre, és ez az, amiért a Balkán kapcsolat nem tud mélyre menni. Ugyanis nem állít igazából semmit, csak a művészet relatív voltán, a művész devalválódásán és a néző tunyaságán tobzódik, miközben nem jut el sehonnan sehová, nem készteti a nézőt semmilyen téttel bíró kérdés vagy állítás megfogalmazására. Az előadás a művészet témáján belül marad, de belterjes, nem reflektál arra a világra, ami ezt a színpadi fogalmazást előhívta belőle, nem közöl semmit. Vagy legalábbis semmi olyan lényegeset, mert a nézőt nem szembesíti, csak provokálja. És itt igazítom helyre magam, amikor azt írtam, hogy a Schilling Árpád rendezte pro|vocationnál nem érdemes kettészedni a „pro”-t és a „vocation”-t, „elő” és „beszélni” jelentésekre, mert itt látszik igazán, mennyre más, amikor valaki „előbeszél”, állítást tesz és érdemi reakciót vár, mint amikor egyszerűen csak provokál – még ha azt ilyen szórakoztató stílusregiszterben is teszi. Előbbi ugyanis valóban figyel a közösségre, megadva az érdemi lehetőséget a párbeszédre, katalizátorként, felidézhető referenciapontként, és nem csak a színpadon belül marad értelmezhető. A Balkán kapcsolat provokációja viszont bezárja magát a színpadra, önmagába, ahol már tényleg nyugodtan bepucsíthat az első sornak egy szereplő és beszélhet a seggével, meg csillagot celluxozhat a farkára és merenghet azon, hogy a farka nagyobb sztár, mint ő, és ő hiába beszél bármit is, úgyis a pöcse lesz az izgalmasabb – hogy ez mennyire nem igaz, arra ugyancsak a pro|vocaton ad választ –, pisálhat a színpadra, hogy vécészag keringjen a színházban, és elültethet a szájába egy cserepes növényt, nem fogja kicsapni a biztosítékot, mert nem jelent többet, mint önmaga, helyesebben önmaga abszurd volta.

Viszont erre az önmagára tud humorral reflektálni végig az előadás, és ezért marad egyrészt ártatlan, másrészt alapvetően érdekes élmény. Ilyen anarchista punk kabaréval tényleg ritkán lehet találkozni, pláne úgy, hogy tényleg a legjámborabb lelkű nézők is különösebb probléma nélkül végignézhetik, még ha ezt előtte nem is gondolták volna.

_(THEALTER Fesztivál, 2013. július 22.)_