Hogy egy monumentális regényt musicalszínpadra írni nem lehetetlen vállalkozás, azt már a Nyomorultakkal bebizonyították. De nagy a veszélye, hogy színes képeskönyv válik belőle, amibe hol itt, hol ott lapoznak bele, anélkül, hogy a színpadon valódi műegész születne. Ebbe a csapdába ez az előadás is beleesik, különösen az első felvonásban. Aki ismeri a regényt vagy a filmet, könnyedén követheti a cselekményt, de aki nem, annak okozhat – és a környezetemben okozott is – némi fejtörést, hogy miután Scarlett szerelmet vall Ashley-nek, egy perccel később feleségül megy Charles Hamiltonhoz, újabb egy perc múlva megözvegyül, majd Atlantában táncol Rhett Butlerrel – és még mindig nem ugrott öt percnél többet a Dóm toronyórája. Igaz, hogy mindez a regényben sem vesz igénybe túl hosszú időt, de ez a színpadi gyorsaság már-már egy filmtrailerre emlékeztet, és a színészeknek sem ad alkalmat arra, hogy a dalok eléneklésén túl a karakterre vagy a szereplők közötti viszonyokra koncentráljanak. Bejönnek, énekelnek, kimennek, új helyszín, új fordulat. A második felvonásra kicsit változik a helyzet, lassul a történetmesélés tempója, itt már előfordulnak színházi értelemben vett jelenetek, és a nagyobb időugrások áthidalására is találnak szerencsésebb megoldást: szó szerint képkeretbe teszik, és elénekelik Rhett és Scarlett házasságának néhány évét.

Összességében azonban Somogyi Szilárd rendezésében a regény zenés-képes instant kivonatát láthatjuk. Ami a látványt illeti, annak ellenére, hogy sok a vörös (Tarára, a család birtokára, a vörös földre, illetve a polgárháborúra utalva), meglehetősen sötét és jellegtelen összbenyomást adnak a Dóm oldalára vetített képek. A forgószínpad és a belső helyszíneket megjelenítő díszletek jól működnek, ahogy a jelmezek is, utóbbiak időnként határozottan emlékeztetnek a filmváltozatra, mint például a zöld függönyből varrt ruha, amivel Rhett elcsábítása lenne a cél – persze kizárólag némi kölcsön kieszközlése céljából. A nyilvánosház neondíszlete viszont elüt az egyébként korabelire kalibrált díszletektől. Van még jó sok zászló (északi és déli), meg fehér ló is. (Utóbbi egy személyben játssza az égő Atlantából menekülés éjszakáján a rozzant, a szöveg szerint az utolsókat rúgó gebét és később a gazdag házaspár irigylésre méltó paripáját – szerencsére az utóbbi szerepében jóval élethűbbnek tűnik.)

Gérard Presgurvic zenéje (az ő nevéhez fűződik a Rómeó és Júlia musicalváltozata is) nem mondható sem túlságosan bonyolultnak, sem túlságosan változatosnak, üzembiztosan működik. A két főszereplő, Vágó Zsuzsi és Szabó P. Szilveszter énekesi teljesítménye meggyőző, színészként a némileg patetikus színjátszást képviselik. Szabó P. Szilveszter a karakter humorát, iróniáját is igyekszik megszólaltatni. A második felvonásban, a házasságuk széthullásáról szóló jelenetekben – ellentétben az első felvonással – már tudnak kapcsolódni egymáshoz. Vágó Zsuzsi a híres, lépcsőről lezuhanós jelenetet ijesztően, vagyis nagyon élethűen oldja meg. Kiemelkedik még Nádasi Veronika Mammy szerepében, aki az előadás elején és végén narrátorként is megjelenik; valamint Janza Kata (Belle Watling) és Bíró Eszter (Mélanie Hamilton), esetükben a színészi jelenlét is mentes a patetikumtól.

A Dóm tér hatalmas színpadát közel száz szereplő tölti be, akik folyton átöltöznek, mert a forgószínpad folyton új helyszíneket gördít elénk, Duda Éva látványos, mozgalmas koreográfiája csatajeleneteket, bálokat jelenít meg. Azonban sem ez, sem a sok-sok történés nem tud változtatni azon, hogy a 3 és fél órás előadás egyenetlen tempójúnak tűnik. Csaták és szerelmek jönnek, mennek, csak a toronyóra mutatója nem akar mozdulni.