A darab a Bolha a fülbe vagy A hülyéje címűhöz képest a szerző kevesebbet játszott művei közé tartozik, legalábbis nálunk. Pedig ugyanaz a világ jelenik meg ebben is: Párizs, polgári miliő, megfáradt házasságokból kikacsintgató, unatkozó szépasszonyok, ezekbe a házasságokba bekacsintgató lézengő úri- vagy kevésbé úriemberek, titkos légyottok, levelek és lelepleződések, félreértések és egyetértések, aztán a második felvonás környékén egy titkos találkahely, ahol csak a rengeteg ajtónak, függönynek és ágytakarónak köszönhető, hogy a találkozni egyáltalán nem óhajtó szereplők ideig-óráig elkerülgetik egymást.

A kamaraterem díszletét Báthonyi György, jelmezeit Sántha Borcsa tervezte. Az általuk teremtett látványvilág pont olyan, amilyet egy Feydeau-darabtól várunk: pasztellszínek, szellős, elegáns nappali, ha a házaspár lakásában vagyunk, bordó színvilág, ha a szerelmi fészekben, sok selyem és csipke, ami a ruhákat illeti. És ugyanez mondható el a rendezésről is: az előadás nem hoz nagy meglepetéseket, de megbízhatóan működik. Az elején egy kicsit döcög, de aztán beolajozódik a gépezet, ülnek a poénok, nevet a közönség. Ami soknak tűnik, az néhány jelenet hangereje, amikor mindenki egyszerre üvölt és kiabál, de ettől a játék nem lesz meggyőzőbb, sőt.

Időnként azonban az abszurd lehetősége is megcsillan az előadásban, és ebbe az irányba leginkább Czukor Balázs Renaux-ja (aki legnagyobb sajnálatára csak neve kiejtésében rokona az autós dinasztiának) hajlik. Rajongó szerelmesből villámgyorsan bőrét mentő „jellembajnokká” változik, majd, már új felesége mellett, kicsinyes, gyanakvó férjjé, de mindezt a színész kis távolságtartással teszi. Játékmódja némileg el is üt a többiekétől. Orosz Róbert a felszarvazott férj, Chanal szerepében gyanútlan, balekként kezdi, majd a riválisok fölé kerekedő, nagyvonalú szeretőként zárja a történetet. Ő is eljut addig, hogy kívülről tudjon ránézni erre az egész vircsaftra, de az ő távolságtartása a szerepé, nem a színészé. Nagy Cili játssza Francine-t, a feleségét, ő az, akit a férjek „kézről kézre” adnak, pedig tulajdonképpen maga sem tudja, miért megy bele az első viszonyba, más indokát nem tudja adni, mint hogy az ő köreikben ez a szokás. Infantilis, sodródó asszonyt játszik, aki csak a harmadik házasság közelében gondolkodik el azon, hogy talán mégis az első férje mellett kellett volna maradnia. A címbeli első feleség harmadik lehetséges férje, a Horváth Ákos alakította politikus, Coustouillu, aki bármikor képes kivágni egy fellengzős szónoklatot, kivéve, ha meglátja plátói szerelmét, Francine-t, mert akkor hebegni és habogni kezd. Horváth Ákos nagyon viccesen töri az egyébként szellemes, gördülékeny Hamvai-fordítást, egészen addig, amíg meg nem kapja imádata tárgyát – mert a dadogása abban a pillanatban elmúlik. Bajomi Nagy György Hubertinjének van egy emlékezetes jelenete, amikor meglehetősen illumináltan próbál eligazodni egy sajátjának hitt, de idegen lakásban, körülbelül akkora sikerrel, mint elefánt a porcelánboltban. Mertz Tibor nyomozója a komoly ügyre váró, szakmájáért élő, szívós és szigorú kopó, aki alig várja, hogy a bagatell esetkék mellett végre valami igazi is a horgára akadjon, és hiába derül ki, hogy mégsem a nagy halat fogta meg, hanem csak egy ócska bakancs akadt a horgára, nem dobja vissza. Csonka Szilviának most a csinos, cukorfalat feleség korrekt megformálása jut. Vass Szilárd Belgence-ként a férj eltűnése után körülbelül tíz perccel már le is csapna az asszonykára. Színfolt az előadásban a két inas, Kovács Gergely és Balogh János. Előbbi több szerepben is megmutatkozhat, és remekül él is a lehetőséggel.

Rossz szokásom szerint a ruhatárra várva belehallgattam az előadás utáni első reakciókba. Egy fiatal nő például azt mondta a barátnőjének, hogyha azt mondanák, hogy most azonnal be lehet ülni még egyszer az előadásra, ő bizony gondolkodás nélkül újra megnézni. Mire a barátnő helyeselt, hogy ő is az ilyen könnyed, vidám darabokat szereti, nem borongani jár színházba. Nekik és mindazoknak, akik így gondolják, jó választás a Kézről kézre.