Már a cím is ennek a látszatfogalmazásnak a terméke, a Kampf helyett ugyanis simán lehetne Harc is az előadás címe – mondhatná az egyszeri néző, ha ez a bizonyos harc valóban téttel lenne jelen az előadásban, és nem csak részelemként valamilyen egésznek szánt dologban. A Kampf ugyanis nem mutat sokkal többet annál, mint amit egy szabadon választott kertévés verekedős film meg tud mutatni, csak az ott önazonos, itt pedig nem. Fehér Ferenc koreográfiája ugyanis azon kívül, hogy minden erejével azon van, hogy pop legyen, és ezen belül humorossá váljon, a maga artisztikus keretében és groteszkbe hajló stíljében valami igen súlyosat is megpróbál megfogalmazni, és ez a két külön irány egyszerűen nem találkozik. Ebből adódhat, hogy az előadás humora minden olyan pillanatban, amikor nem a felsőbbrendű erő magába fordult drámai tobzódása zajlik a színpadon, azon kapálózik, hogy életre keljen és hasson, ám szinte valamennyi alkalommal dermedten hull a földre és kérlelhetetlen halált hal.

Ennek fő oka az lehet, hogy koreográfus-rendező jó arányérzék nélkül feledkezik bele abba, hogy egy – amúgy színpadi jelenségként önmagában érdekes – delejező, despota sámán (Orbán Levente fizikailag és átszellemülésben is hozza a karakter szükséges jegyeit) hat másik embert vezényeljen, mint egy karmester. Ez nem kevesebb, mint három percig valóban izgalmas, aztán az ember megérti, átérzi stb., és várja, hogy akkor most mi következik. Hát semmi. Tartalmilag ez megy legalább egy fél órán át – olykor formailag is megismételve önmagát –, hogy aztán egy összevarrt ruhára épített jelenet és két hernyó tánca következzen, majd a despota elleni lázadáskísérlet lehangoló kudarca után a Nagy Megmentő mementója farkasszemet nézzen a Gonosszal - és itt be is fejeződjön az előadás. Szép, erőtől duzzadó vég lenne ez bármilyen klisémoziban, de itt teljesen erőtlen, mert a Nagy Megmentő már az előadás egyes pontjaiban meredt sokszor elszánt tekintettel - a teljes tisztaságot egy alsógatya híján mezítelenül szimbolizálva - a távolba, így az azért kiszámítható volt, hogy a Jó és a Gonosz találkozni fog. Fehér Ferenc érthetően arra apellál, hogy a hollywoodi kliséket a közönség fel fogja ismerni – még a Matrix és a Charlie angyalai is megidéztetik –, de azzal már nem számol, hogy ezek olyan sekélyes jelzések – kezdve a sámán nagyon misztikus nyelven való hörgésétől, bezárva ott, hogy a jónak olyannak kell lenni, mint Rob Starknak a Trónok harcából –, amelyek nem tudják kitölteni a színpadot. Pont azért, mert az unalomig ismertek és kiszámíthatóak.

Még úgy is kevés ez, hogy az előadás egyébként minden pillanat megkreált és gondosan koreografált, Kovácsovics Dávid zenéje jól aláhúzza a kissé gótikus hangulatot és dinamikája is van a muzsikának, a táncosok pedig lelkiismeretes munkát végeznek – olykor még kecsesen is tekeregnek egymáson, noha gyakoribbak a robusztusabb mozdulatsorok. A cselekvés maga, illetve az artisztikus világítás sem tudja pótolni a tartalomhoz mérten végtelenre nyúlt játékidőt, főleg az összevarrt ruhával való játékkísérleteknél kicsúcsosodó, olykor kissé ügyetlenül kivitelezett jeleneteket.

Persze lehet mondani, hogy az általam sámánnak nevezett szereplő a despotizmus maga, és ahogy szegény ártatlan kisembereket mozgatja, az nagyon nem szép dolog, de ezekről a szegény, ártatlan emberekről semmit nem tudunk meg, és a rendező is legfontosabb információként azt osztja meg velünk róluk, hogy delejezés közben ők csupán zombik, ekképpen helyzetükhöz érdemi érzelmi viszonyt kialakítani igen nehéz. Így a vélt vagy valós harcokhoz sem. Meg ahhoz sem, amit ezáltal filozofálgathatnánk napestig, mert ehhez színpadi állításokra lett volna szükség, ezek azonban ma este elmaradtak.

_(THEALTER Fesztivál, Szeged, 2013. július 24.)_