A történet szerint két férfi különös módon bennreked egy épületben, ahol elvileg nem lehetne rekedni, és megjelenik egy lány valahonnan, aki halott, de él, meleg a teste, de nincs eszméleténél és nincs vele minden rendben _alul_ – Zsíros Linda alapvetően mozgással van jelen a produkcióban, végig tartva a tündér titkát. Az egyik férfi meg van róla győződve, hogy a különös módon odatermett lány egy tündér – erre csalhatatlan jel az elsődleges nemi jelleg körüli bonyodalom –, ő a gyerek, az örök álmodozó, az érzelmi lény, a másik férfi pedig fáradhatatlanul keresi a racionális válaszokat, ő a megrögzött materialista, a vagány(nak látszó), a laza('skodó) – kicsit olyanok, mint Mrożek Mulatságában B legény és N legény, ők is csak pózokból vannak, felvett figurákból, a személyiségre ráégett viselkedésminták határozzák meg őket. Harsányi Attila a gyerekességében megingathatatlan karaktert egyre tisztuló hittel bonyolítja bele a tündérsztoriba, Tege Antal pedig gondosan koreografált túlmozgásossággal emeli ki figurája bizonytalanságát. Izgalmas is lehetne ennek a két tökéletesen eltérő alaknak a találkozása, a kettejük viszonyába kódolt ellentét sistergése, amit az egymásra utaltság egyenesít barátsággá, de míg külön-külön jól működnek a karakterek, nem találkoznak egymással igazán téttel bíróan a színpadon, és ez alapvetően határozza meg az előadás erejét, ugyanis valódi sztori és drámai konfliktus híján nem nagyon van, ami ezt pótolná.

Ami részben pótolja, az például a szcenika: Tapasztó Ernő rendező kereszt alakú, pallókból épült díszlete bár beszorítja a játékot egy viszonylag kicsi térbe, ami a minimálhoz passzol, de nem könnyű rajta a koreográfiát eljárni, mégis egyenesen vezeti a látványt az utolsó, teatralitását tekintve igen hatásos záróképhez, amelyben a be- és kihatolásra kerül sor, és ezen keresztül e szexuális frusztrációra felfűzött előadáson robbanásszerű orgazmusként ékeskedik koronadíszként a tündér szublimációja – bár ezt az értelmezést az olyan egyházi adalékanyagok, mint a hatásvadász orgonakíséret és a kereszt, némileg megnehezítik. Vagy pótolhatják a játékot a rendre e be- és kihatolásról változatos nyelven felcsendülő zenei betétek, amelyek között akad magyar, román, francia, német és angol dal is, és sokkal erőteljesebben képviselik azt a bátorságot, radikalizmust és zabolátlanságot, amit ez a szürreális anyag feltételez, mint a prózai részek, amelyek tartalmilag viszonylag gyorsan belefáradnak abba, hogy a tündér egyszerűen nem szolgáltat annyi drámai alapanyagot, amivel a rendelkezésre álló jelenetek kitölthetőek lennének. Ezek a dalok sokszínűek, Tege Antal német dala akár egy Rammstein-nóta is lehetne, de akad musicalklisékre épülő tercett, Éder Enikő pedig, aki ezúttal elsősorban zenészként van jelen a produkcióban, olyan varázslatosan énekel el egy francia sanzont, hogy arra komplett dalestet is építeni lehetne.

Minden ott táncol az abszurd és a reál határán, és ezen a mezsgyén magabiztosan egyensúlyoz a produkció. Hogy pontosan hova vezet ez az egyensúlyozás, az még nem teljesen tiszta: a szexuális frusztráció posztmodern oratóriumaként ugyanúgy működik, mint valamilyen klerikális apokalipszis abszurd varietéműsoraként, de ez a könnyűség a szürreállal: el lehet siklani afelett, hogy nem találja meg minden feltétlenül a helyét, elég, ha az egész hatásos. Márpedig itt az egész hatásos – pláne a ráadáskoncerttel, mert tényleg jók a dalok, főleg a főtéma –, még ha a részletek önmagukban sokszor nem is erősek. Lehet, hogy ha lett volna az előadáshoz egy karakteres darab, könnyebben és kiegyensúlyozottabban ment volna az agyeldobás is.