A felütésből, amikor Torres papi ruhába, egyházi zenére, nagyon fennkölten bevonul a színpadra, illetve a zárásból, amely során sztriptíztáncosnőből hirtelen láncokon lógó Jézus figurába vált át, úgy tűnik, hogy a produkció amúgy nagyon szeretne színház lenni – úgy értem, nagyon szeretne szólni valamiről. Lógnak babák is láncokon, akiket néha meg kell hintáztatni, Torres a nézőtérre ültetett bábura feladja saját jelmezét, mintha azonosulna velünk, és mindvégig próbál szituációkat teremteni. Azonban ez az egész annyira közhelyes, mármint a Thália temploma-hangulatú felütéstől, a minden ok és felvezetés nélkül táncoslányból Jézussá átváltozó záróképig, a majommal, mindennel. Mintha nagyon szeretne ez az előadás igazi előadás lenni, és ehhez minden színházi eszközt igyekszik is felhasználni, de csak nem akar neki összejönni.

Talán ezen az akaráson úszik el az egész, mert iszonyatosan távolságtartóvá tesz mindent. Közben Torres érezhetően bensőséges, fontos dolgokat hoz be a színpadra, úgy táncol, úgy mozog, úgy küzd magával, mint aki számára tényleg tétje van minden momentumnak. Mozgáskultúrája valóban egyedi, lendületes, energikus, az alkatából az ember talán ki se nézné, hogy mire és milyen váratlanul képes. Minden mozdulata mögött egy sajátos ember húzódik meg, aki valahogy egyáltalán nem képes kiteljesedni a színházi jelenetekben.

De nem közhelyessége, vagy a kizárólag ízléstől függően működő humora vesz el a legtöbbet a produkcióból, mert minden működhetne, ha lenne egy minimális mihez képest a színpadon, ha egy picike gesztust kapnánk arra vonatkozólag, hogy miért született ez az előadás. Amire fel lehetne fűzni a jeleneteket, aminek a mentén lehetne haladni vele. Ennek hiányában végig az ízlés dominál, szimpatikus-e nekünk, hogy Torres az alfelét mutogatja, vicces-e, hogy valamikor csak egy elképzelt alagúton tud közlekedni. Szerintem nem, mert itt a vicc csak vicc és nem színpadi humor. Ízlés kérdése, ami nyilván része lehet egy előadásnak, de teljesen mellékes ahhoz képest, ami a produkciót összetartja, vagy össze kéne, hogy tartsa.

Így inkább csak a jó szándék marad, néhányaknak pár szórakoztató vicc, másoknak értetlenkedés, de az mindenképpen szimpatikus és üdvözlendő, hogy Torres számít, akar számítani nézőire, kezdeni akar velük, velünk valamit, és még ha ezáltal közelebb nem is kerül hozzánk és előadás sem lesz belőle, a bátorság és a szándék megvan. Tényleg kár, hogy ebből az azonosulási vágyból épp csak színház nem kerekedik.

_(2013. július 26.)_