Az ügynökmúlt, a korrupció, az egymást ócsároló politikai kommunikáció, a mutyik, a bizottságosdik – minden pellengérre kerül. Bal- és jobboldal, Yorkok és Lanchesterek, az előadás senkit sem hagy ki. Magyart, angolt, cigányt, walesit. Shakespeare-t és saját kortárs szövegeket. Szinte organikus sokféleség, ami azért sok helyen döccen, de pontosan látszik, az alkotóknak elegük van, elkeseredettek és mérgesek, hogy ebben az országban ezt nevezik politikának. Ezzel pedig lehet azonosulni.

A düh és a humor a két minőség, ami építi az előadást. Szinte mindegyik figura fél, nehogy kiderüljön valami régi ügy. A temetetlen, lezáratlan múlt koporsója a játéktér közepén. Benne akták, amiknek nem szabad előkerülni. Szerződés, lista, jelentés. A téglalap alakú tér hosszabbik oldalán nézők, a rövidebbiken a színészek egymással szemben. Mindig ott a másik, akire dühösek lehetünk. Ez a düh a lebukástól való félelem miatt van. A szereplőket csak az óvhatja meg, hogy behódolnak a hatalomnak.

Az új király, Richard, Keresztény Tamás alakításában energikusan, pontosan járja végig a szükségszerű elbukás útját. Naiv, kedves megszólalásai és dühös, megsemmisítő pillanati rámutatnak a kettős beszéd működésére. Legfőbb bizalmasával megbeszélik, hogy mikor hazudnak, az előttük is legyen titok. Magánélet és társadalmi élet mondatai folyamatosan felülírják egymást. Molnár Tamás tiszteletet parancsoló jelenléte adja a legfőbb támaszt az új királynak. Ebben a szeretet nélküli érdekvilágban szinte haverok (együtt fociznak vagy valami), gondolhatnánk. A bukás előtti pillanatban kéri csak ki jussát (egy földet, vagy egy építkezést, mindegy is), és a király őt is lefejezteti, ahogy bárkit, aki nem tetszik neki. Kintről szól a kürt, a színre egy újabb disznófej kerül.

Ebben a mészárszékben mindenkit levágnak. Stubnya Béla sima modorú talpnyalóját épp úgy, mint Róbert Gábor ál-naiv hízelgőjét. A nők életben maradnak, de a végén már belső szervekkel játszadozó groteszk kislányként látjuk őket. Feuer Yvette a véreskezű uralkodóhoz megy feleségül, Álmosd Phedra csak zokog, Bede Fazekas Annamáriának már énekelni sincs kedve. Pedig a finn dalok remek atmoszférát teremtenek ehhez az angol-magyar történethez. Szükség is van rá, mert hiába a sok jó színészi megoldás a Shakespeare-szöveg mívessége és az aktuálpolitikai poénok bóvli jellege néha megcsúszik egymáson. A csirkelábbal aláíró bajszos Áder-gegen vagy a hangsúlyosan lovon (és nem máson) áteső feleségen nagyot nevet a közönség. Sokszor éreződik az is, az aktuálpolitika percembereinek nincs helye Shakespeare nagyformátumú alakjai között, ilyenkor a színházi helyzet kiveti magából őket. Fontos dolog, hogy az alkotók merték a III. Richard szövegét szabadon kezelni, a nagy ívű történetet összefoglalni és aktuálpolitikai poénokkal dúsítani. Így bár elvesztjük a Shakespeare-mű komplexitását, az alapprobléma, az egyéni és közösségi érdek viszonyának kérdése néha aktuálisan vagy zsigerien azért betalál.

Felhőfi-Kiss László alázatos figuraként, afféle hivatalnokként működik előadásában. Mikor jön az új király, neki szolgál. Az előadást záró gyűlöletorkán-monológgal keveredik igazán bele, rá is zárul a koporsófedél. Azt üzeni, hogy ne keveredjünk bele? Hagyjuk a politikát, törődjünk a saját dolgunkkal? Vajon látja-e az előadás, hogy ennyire nem egyszerű, az érdekeinket védeni kell, össze kell fognunk egymással, szót kell érteni valahogy? Bárhogy is, sok emberi pillanatot megmutat a hatalom működéséről. Megmutatja, a bizalmas sem mindig szavaz a királyra, szívatásból. Na, azon jóízűen lehet nevetni.