Az előadás technikai körülményei tulajdonképpen agyoncsapnak mindenféle meseszerűséget, ami az elég nyeglén színpadra átírt szövegben (pár soros dialógok és narrációk váltakoznak olyan vadul a színpadon, hogy a nézőnek esélye sincs felvennie semmilyen fonalat) fellelhető. Percenként váltakoznak a fények, csendülnek fel hangulatteremtőnek szánt, de inkább akusztikai merénylethez hasonlítható, szintetizátorral feljátszott, ismerősen csengő arab zenei motívumokkal operáló zenék, és hasonló sűrűséggel bukkan fel egy sötétben fluoreszkáló színes szalag, ami vélhetőleg magát a mesei varázslatot szándékozna megtestesíteni, de azt hiszem, azon túl, hogy az ember első látásra meglepődik, hogy ezt valaki tényleg komolyan gondolta, nem sok reakciót vált ki. Leginkább néma csöndet.
A meghitt figyelem pár percig ki is tart a nézőtéren, aztán egyre inkább sétálgatással és beszélgetéssel vannak elfoglalva a gyerekek, nem igazán érdeklődnek a rózsamosolyú lány és két testvére, Hasszán és Ali története iránt – pedig van itt minden: nagyravágyás, gonosz dzsinn, vicces dzsinn, kővé változás és persze megmentés. No meg vélhetően valahova némi tanulság is bele van kódolva a történetbe – kihámozva az elemekből a mohóság kontra figyelem és mértéktartás témakörben elhangzó mondatokat, valószínűleg valami olyasmi, hogy ne légy kapzsi. Mert a két testvér a király, Harún al-Rasíd palotájának főkertészi posztjára pályázik, aminek van is alapja, hiszen messze földön híresek kertjükről, csak épp az uralkodóhoz nem sikerül eljutni ép szál virágokkal. Megpróbálnak hát szerezni az örök élet forrásából egy csepp vizet, aminek köszönhetően nem szárad el a rózsacsokor a Bagdadba vezető úton, csak hát a köveket, ahol a forrás ered, egy hatalmas, gonosz dzsinn őrzi, aki ugyan lefizethető, de mindkét testvér elkölti minden pénzét az útba eső piacon. Ellentétben húgukkal, akinek sikerül kiszabadítania kővé változott testvéreit a szellem fogságából.
Ebből is látszik, hogy végtelen a lehetőségek száma, hogy megszülethessen valami mesére hasonló a történetből, ráadásul a vélhetően a társulat által készített színpadi szöveg van annyira didaktikus, hogy történjék bármi a színpadon, az ember érteni fogja, hogy éppen miről van szó (és most hagyjuk is az olyan ügyetlenségeket, hogy a dialógusok java része azzal megy el, hogy a szereplők visszaismétlik az elhangzott fontos információkat, például, hogy "akkor most útra kelek", "jó, kelj útra" – ez így persze nem, de hasonló mondatok elhangoznak szép számmal).
Mindennek az összességéből persze nehéz a bábszínészeknek bárminemű karaktert találniuk és figurát, jelleget kölcsönözniük a szereplőknek – nem is sikerül. Egyedül talán a magát jónak kiadó szellemnek van valami lustálkodó, hedonista jellege, egyébként a legmaradandóbb pillanatokat az éneklés nyújtja, sajnos minden második dalból minden második hangot sikerül csak eltalálni. Vélhetően senki nem hallgatta meg a számokat, mert hamisság ide vagy oda, a színészek nagyon elszántan művelik a hang-találgatást.
Félreértés ne essék, nem a díszlet szegényességét kérem számon, a legegyszerűbb látványból is ki lehet hozni valamit, hanem azt a varázslatos és ötletes világot, amitől mese a mese. Ami miatt a gyerekeknek érdeklődnek iránta és tanulnak belőle. Kifelé menet egy apuka azt kérdezte a kislányától, hogy miről szólt ez a mese. Némi hallgatás után a gyerek azt felelte: "nem tudom" – és ennek csak az egyik oka, hogy a történet hipp-hopp véget ér, a másik az, hogy a vége előtt sem volt semmi a színpadon, ami bármiről is szólhatott volna.
_(a Maszk Bábszínpad előadása a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központban, 2013. március 13.)_