Mert A fáklya kialszik csak úgy tesz, mintha a helyieknek szólna, és csak úgy tesz, mintha ünnepi előadás lenne. Igazából egy helyi érdekeltségű sztori drámavázlatának színpadi illusztrációja. Az ugyanis önmagában még nem jelent semmit, ha a gyulai várban feldolgozzák a törökök 1566-os ostromát, ahol a gyulai katonák – élükön Kerecsényi Lászlóval – hónapokig tartották magukat a hatalmas túlerővel szemben. Persze ez hősi tett, és persze hogy jó téma, de Zalán Tibor drámája egyrészt szinte az utolsó pillanatig ragaszkodik ahhoz, hogy semmit ne fogalmazzon meg ezen a hősi tetten keresztül a mai gyulai/magyar polgár számára, másrészt nem íródtak színpadi dialógusok a szituációkhoz, így a színpadiatlan szövegek rendre leesnek a színpadról.

Pedig a koncepció nem lenne rossz, hiszen valami hősi intellektuális-pszichológiai csata körvonala rajzolódik ki az interpretált drámai alapanyagból, amelyben egy Nagy Magyar és egy Nem Olyan Nagy De Azért Nagy Török basa párharca, tehát két formátumos történelmi alak összecsapása feltételezhető. Ennek egyik felével nincs is különösebb probléma, Mihályfi Balázs Kerecsényi Lászlója bár kissé monotonon ég a legnagyobb emberi hőfokon, mégis rétegzett embernek festi meg a kapitányt, aki ösztönlényként és intellektuális lényként is őserőtől duzzadó. Mihályfi nem csinál kristálytiszta hőst a vezérből, végig emberformájú marad. Pertaf basa ellenben egy merő kicsinyesség és bumfordi ostobaság, aki egyenletes nyegle nemtörődömséggel dobja koncnak lányát a janicsároknak és reagál a magyar vezér lépéseire, Balikó Tamás pedig nem tudja megindokolni, hogy miért e töretlen egydimenzió, minden esetre ezzel a gigászok küzdelme dramaturgiailag megszűnik létezni. Minden, ami ezen pároson kívül van – karakterek, konfliktusok, szituációk – inkább hasonlít egy tévéfilm forgatókönyvére, mint drámára, így nem is igazán lehet _mit_ eljátszani a színpadon: a kanos kamasz Kristófka (Dósa Mátyás), a jelentőségteljesen elszánt Aisa (Danis Lídia), a szomorkodva aggódó Klára (Igó Éva), a felbukkanó Báthory (Németh Kristóf) – és a sort még hosszan lehetne folytatni – csak és kizárólag annyi, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy klisé-jelenlétüket betöltsék. Ez lehetne kritika is, de egy szappanopera-forgatókönyvnél ez tulajdonképpen a maximum, ami elvárható.

Ugyancsak nehezíti a színészek helyzetét, hogy akadnak dramaturgiailag teljesen értelmezhetetlen momentumok – mint a pasa és Kelecsényi fiának valószerűtlen szerelmi története –, gyakoriak az érdektelen, időkitöltő betoldások – mint Ghyczhy János, lovashadnagy (Sztarenki Pál) előadásfelvezető monológja, ami teljesen követhetetlen és súlytalan –, és gyakorlatilag bármelyik szabadon választott jelenet magán viseli a túlbeszélés jeleit.

Ezek miatt igen nehéz színházi motivációkat megfigyelni Csiszár Imre rendezésében, az ugyanis még azt is csak részben tudja teljesíteni, hogy a sztori követhetően el legyen mesélve – az például egyáltalán nem derül ki, hogy Kerecsényi hogyan kerül annak a török vezérnek a kezébe, akinek a fiát még a várban gyilkolta meg –, és hiába jelzi az előadás már az elején, hogy nem is a sztorin lesz a hangsúly – hiszen az első jelenetek egyike az előadás utolsó _utáni_ jelenete –, ha más tartalmat egészen az utolsó pillanatig nem tud felmutatni. Csiszár még azt a ziccert is csak félig használja ki, hogy a gyulai várban vagyunk, és csupán néhány pirotechnikai pukkanás meg a várfalra felküldött cigányzenészek jelzik, hogy mennyivel izgalmasabb lett volna, ha az előadás kitör a várszínház klasszikus színházi teréből, és amikor a várfalon kívülre kell nyilazni, akkor nem egy díszlet-vakablakon keresztül imitálja ezt.

A Mihályfi Balázs lángolásával legalább őrlángon tartott előadás végtére is oda kifut, hogy a történelem vérzivataros évszázadaiban bár elvesztettünk sok csatát, várat és földet, de még mindig itt vagyunk, és úgy tűnik, egy darabig még itt is leszünk. Mindezt teszi felesleges öntömjénező magyarkodás nélkül, fogyasztható mennyiségű nosztalgiával és pátosszal. Ha egy előadás jutott volna el eddig a pontig, és nem csak mondanivaló-hozzátoldás lenne ez egy el nem készült drámán és egy félig elkészült előadáson, akkor talán még stílusos ünneplése is lehetett volna ez a Gyulai Várszínház 50. évfordulójának. Így csak újabb elszalasztott alkalom arra, hogy tényleg örüljünk valaminek, ami pedig megérdemelné.