A közönség hálásan fogadta az ünnepelt fővárosi művészeket, és végig arra gondolt, hogy okkal színjátszanak neki, és ez múlhatatlan reménynek bizonyult. Miért is tett volna másképpen, hiszen pontosan tudta, hogy nem a magaskultúra látogatott el őhozzájuk, csak egy könnyed, szórakoztató darab, amiben három vénlánytól szeretné megszerezni az őt illető jogos vagyont egy hajdan pajkos inas, aki a sok régmúlt szerelmi légyott következtében igen szép életjáradékra számíthat, ha bármelyik közülük eltávozik az élők sorából. A lányok ugyanis gazdagok, az inas pedig annyira jól teljesített hajdanában, hogy a végrendeletükbe bőségesen foglalták őt bele – a férfi persze volt annyira ügyes, hogy a lányok ne tudjanak egymásról. Az inas kapuzárási pániktól vezérelve elkezdi kapzsin akarni a jövőbeli vagyont, így kiderül titka, és a dévaj féltékenység okán a három lány őt akarja megölni - ő pedig sürgős pénzhezjutási célzattal a három lányt. Mindezt zenével és tánccal.

A fogadtatás van olyan hálás, hogy egy felvonás után a zenés bűnügyi vígjátékból se a bűnügyet, se a vígjátékot ne hiányolják felbőszült tömegek, bár az egy szál zongorával kísért egyszerű dalbetétek – Wolf Péter, amit tud, megtesz a zongora mögött – és a hozzá tartozó lépkedések (a "mindent megtesz" a két koreográfusra, Salamon Erzsébetre és Szamosi Juditra koránt sem mondható el) a _zenés_ fogalmat sem tudják komolyan vehetően kielégíteni.

Mintha tényleg elég lenne és önmagában értéket képviselne, hogy nevesebb színművészek időt töltenek el a színpadon, Frenkó Zsolt rendezésében ugyanis egyéb motivációkat nehéz felfedezni – de 1972. augusztus 8-án Pusztakaramegyeren ezt mégis valahogy könnyű elfogadni, hiszen nehéz feljutni a fővárosba, drága az utazás, kevés az autó és a Városi Tanács Kultúraszervező Körétől ez is nagy teljesítménynek számít, mert mégiscsak nagy neveket sikerült a dolgozó nép hős fiainak két órán át mutogatni. Úgyis ritkán jut el a nép kulturálódni, úgyhogy kizárt dolog, hogy bárkinek feltűnjön, az előadás tizedik percétől minden következő jelenet és poén kiszámítható és a legjobb esetben is lapos. Ezzel pedig a játszó színészek is minden bizonnyal tisztában vannak, ugyanis egyikük sem próbálja színészeszköztárának legjavát a produkció szolgálatába állítani. Kontúrosabb karaktert Hirtling István és Ambrus Asma produkál, előbbi Rudolf, az inas szerepében gyakorlatilag Hyppolitot játssza – legalábbis, ami a lakájmanírokat illeti – utóbbi pedig Stuart Little antropomorf variánsát, Bánsági Ildikó (Heckendorf Sarolta) és Egri Márta (Heckendorf Cecília) figuráik pedig törékeny méltóságukat próbálják őrizni, előbbi szikárabban, utóbbi mesekönyvszerűbben.

Aztán – vigyázat, spoilerveszély! –, miután mindenki meghal a színpadon, a káprázat véget ér, és könyörtelenül lecsap a rögvaló: nem 1972 van, hanem 2013, Budapest, és versengő színházak versengő műsorkínálattal keresik a nagyérdemű kegyeit, amelynek már nem lesz elég annyi, hogy nevesebb színészek tökéletesen semmitmondó darabot hakniznak le nekik egy fülledt nyári (vagy egy hideg téli) este, félgőzzel is fenntartva a színházcsinálás látszatát, hanem jó esetben átvándorol egy másik színházba, ahol megkapja a pénzéért azt, amire befizetett, vagy inkább otthon nyomkodja a távkapcsolót tudván tudva, hogy ott sem történik semmi, de ott meleg van és nem kell kiöltözni. A tévé legalább halad a korral és keresi a kegyünket úton-útfélen, túllép az Esmeraldán és a Szeszélyes évszakokon, ez ugyanis jól felfogott érdeke neki. A színháznak is az lenne.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2013. augusztus 13.)_