A Szegedi Szabadtéri előadása többek között észreveszi azt is, hogy nincs igazán _darab_, csak egy állapot van, ami a szükségszerűen tragikus (és féloldalas) véghez vezet. Észreveszi, hogy ez nem hagyományos történet (már amennyiben egyáltalán történet), mert a vége nem egyensúlyi állapotot hoz el, bármilyen nyugtalanító ez. Észreveszi, hogy nincs benne csak jó vagy csak rossz, hogy István (Feke Pál higgadt és visszafogott uralkodó, aki talán jobb meggyőződésére feszít az elegáns öltönyében; ő _fentről_ érkezik) és Koppány (Stohl András nem felel meg az úgynevezett normának, és szilaj elkötelezettséggel ellenáll a külső nyomásnak; ő _lentről_, egyenesen a közönség soraiból jön) ugyanúgy magyar, sőt ugyanúgy jót akar. Az egyik _így_ akar jót, a másik _úgy_. Az egyik a nyugat-európai (itt és most keresztény, de a neonszínű keresztek akár a popkultúra ikonjaiként is értelmezhetők, ahogy László Zsolt Asztrikja lehet az egyház embere ugyanúgy, mint egy médiacelebrátor; nota bene: a másik oldalnak megvan ugyanez a Novák Péter játszotta táltos képében) nyitással, a másik a hagyományba való zárással akar – fennmaradni.
Az István, a király Alföldi Róbert rendezésében nem ítél, nem tör pálcát, nem mondja, hogy ezért és ezért rossz. Azt állítja, hogy mindenki a maga útján akarja vinni az országot, a népet, mert ő tudja a tutit. Pedig hát lópikulát tudja – azt tudja legfeljebb, hogy mik az ő érdekei. Ám ezzel azonosítani az országot hiba. Mit hiba: bűn. Aztán itt maradtunk ebben a bűnben. És itt vagyunk most.
(Zárójeles megjegyzés: nem véletlen, hogy olyan nagy a hirig az előadás miatt. Alföldi nem teszi meg azt a szívességet, hogy egyértelműen beazonosíthatóak és megfeleltethetőek legyenek az egyes motívumok. Nem jók és rosszak szembeállítására egyszerűsíti le a rockoperát. Na ezzel kavarja fel igazán az állóvizet: a mosdatlan politikai bértollnokokból, a tudatlan ideológiai mélyhívőkből meg ömlik az epe, mert kérdőjelek vannak. Másként: a színház ellátja feladatát. Gondolatokat szül. Minden egyes megjelenéssel népszerűsítve azt, ami kiváltotta azt. Feltételezem, a rendező örül, hisz ez volt a cél. Ahogy minden igazi színháznak ez a célja.)
Nyilván csalódik, aki a magában élő István-képet keresi a színpadon. Alföldi sajátot mutat meg, és nagyon jól csinálja. Vári Bertalan koreográfiája önmagában megél, a táncosok betöltik a Dóm téri gigaszínpadot. (Koppány felnégyelése pedig egyenesen zseniális: asszociatív, mentes a látványos erőszaktól, mégis hatásos.) Sztori és figurák nélkül is leköt az előadás. Pedig sztori van, igaz, éppen csak annyi, amennyit a dalok egymásutánja kiad. A megosztott, saját magával szembeforduló hatalom, amelynek az emberekre csak annyira van szüksége, hogy mögé álljanak. Hogy igazolják a döntéseit. Pedig unják a politikát. A többség mindenesetre. A kisebbség meg hitet, reményt, szeretetet kap tőle, vagy más előnyöket. A magyar főurak meg (Hevér Gábor, Schneider Zoltán és Znamenák István hol zakóban, hol mentében, piros, fehér, illetve zöld ingben, Nagy Fruzsina távolról is találó jelmezeiben) hol erre, hol arra csapódnak az aktuális érdekeknek megfelelően, de leginkább következetesen mindig a(z éppen) nyertes(nek tűnő) oldalra állnak. Ők mindig a másodvonalban vannak, mindig a haszonélvezői az eseményeknek, és annyira cinikusak, hogy nem veszthetnek rajta.
Idegesítő lehet, hogy nem mutat utat az István, a király 2013-ban. Annyit mutat, mi változott az elmúlt 30 évben. A két regős szerepében Varga Miklós és Nagy Feró egy IK-1983 rendszámú Trabantból kiszállva képed el azon, hogyan változott meg a világ. Pedig csak külsőségeiben. Sem Istvánnak, sem Koppánynak nincs a kezében az örök élet (vagy éppen a siker) titka. Olyannyira nincs, hogy a kettő talán nem is kettő, hanem egy. Maga a Krónikás (Blaskó Péter Géza fejedelem hamvaiból föltámadva nézi végig, mi lett ebből, miközben a királlyá koronázott István a Himnuszt kezdi énekelni) ez az egy, vagy éppen a ketrecként bezárt korona (díszlet: Menczel Róbert), egymás mellé szorítva benne koppányista és istvánista, de mégis mind magyar.
Alföldi Róbert István, a királya tudomásul veszi, hogy a rockopera nem dráma, hogy nincs valódi cselekmény, hogy az egyes dalok változó színvonalúak, és nem habozik egyes pontokat hangsúlyozni, másokat eljelentékteleníteni. És nem habozik hatást kelteni sem, még akár blöffölve is. Mert vannak itt elnagyolt dolgok bőven, például Gizella (Radnay Csilla) és Vecelin (Makranczi Zalán) meglebegtetett viszonya (milyen jó lenne ezzel kezdeni valamit), vagy éppen a regősök geg-megjelenése (ami éppen annyi, amennyi csak). Aztán vannak kiemelkedő momentumok is, Szemenyei János mint Laborc ilyen, egy teljes meg nem írt, valódi, hipertiszteletlen és extravad rockopera energiája dúl benne. (Szemenyei vokálisan is remek, sőt annál is több - és ez sajnos nem mondható el a szereplők többségéről.) Kesselyák Gergely vizuálisan is önálló produkciót nyújtva vezényli az Óbudai Danubia Zenekart.
Az pedig igazán jellemző, ha igazán magyarként / igazán nemmagyarként definiálja valaki ezt az előadást, amelynek lényegi üzenete a közös _magyar_ sors. (Igen, lehet, hogy balsors. Bár ez mintha rajtunk is múlna kicsit.) Csak azt bizonyítja ezzel, hogy a produkció - amely nem több, ám nem is kevesebb az István, a király című rockoperánál - a maga pátosztalanságában és zavaró kérdéseivel pontos és hiteles 2013-ban.
Kétségtelen: ezen nem igazán van mit ünnepelni.
_(Szegedi Szabadtéri Játékok, 2013. augusztus 18.)_
