Például ez a tea is összekötötte őket, ahogy sok minden más is: a Nemzeti Színház vagy a kommunizmusba vetett hit. És legalább ennyi dolog el is választotta őket, például a Nemzeti Színház (leginkább amikor Major miatt Gobbinak el kellett hagynia a társulatot), vagy a kommunizmusba vetett hit, amit másként használtak. Bár a fenti – sok verzióban közszájon forgó – anekdota nem hangzik el az előadásban, egy üveg teajellegű folyadék áll oldalt a Kamra színpadán, abban az elképzelt öltözőben, amelyben Gobbi és Major egymás mellett ül, és közben elmeséli az életét.
1982-ben, amikor a Katona József Színház megalakult, a fiatalok mellett a Nemzeti Színház két emblematikus színésze, Gobbi Hilda és Major Tamás is az "elszakadó" társulat tagja lett. Az Elv-társak című előadás róluk szól: az anyja által és az anyja ellenében színésszé vált Majorról és a Nemzetibe Németh Antal által szerződtetett Gobbiról. Szabó-Székely Ármin dramaturg alapvetően - a bevezetéstől eltekintve - lineárisan halad: a harmincas évektől indul, abból a kegyelmi időszakból, amikor a Nemzeti direktora számára sokkal fontosabb volt a tehetség mint az ideológiai elkötelezettség. A visszaemlékezésekre, dokumentumokra épülő előadás különös gondot fordít az emberi oldalra, megértetni, mi módon váltak meggyőződéses baloldalivá ők ketten, hogy aztán sorsuk kettéválása majd újbóli egymásba futása valóban izgalmas ívet adjon ki.
A kissé groteszk jelenség Majort Jordán Adél, a maszkulin Gobbit Mészáros Béla eleveníti meg, s bár ezúttal a színészek a Notóriusok sorozatban szokottnál jobban támaszkodnak a megidézett alakok gesztusaira, sajátos metakommunikációjára, a fehérre festett arc el is emeli őket mind a konkrét személytől, mind a többi színésztől, akik a többieket villantják fel. (Bár jól érthető az önreferencia gesztusa, ezért némileg zavaró az előadás belső logikáját tekintve Az emberek veszedelmes közelségében című 2007-es Notóriusok-produkció részletének vetítése.) Az előadás első része kifejezetten filmszerű, az jut közben eszembe, hogy a két párhuzamos életút ilyetén szerkesztése olyan sok mindent megmutat a magyar félmúltból, hogy akár teljes értékű színházi előadást vagy játékfilmet is megérne. A Szabad Színpad betiltása, Gobbi szüléslevezetése, az Uray-ügy, a Tímár-ügy, Major beszélgetése Raksányi Gellérttel – több mint jellemző momentumok, izgalmas szilánkok, amelyből ember és közeg, meg a kettő viszonya egyaránt jól olvasható. Kár, hogy a hatvanas éveket elérve az előadás elveszti ezt a jól szerkesztett, lineárisan töredezett ívet, és gyors ugrásokat hajt végre, mintha a befejezésre nem lett volna annyi idő, mint az addigiakra. A végén a videóbejátszások már nem kapnak erős kontextust, szinte teljes egészében hiányzik a Nemzeti Színház "kétfejű", Major-Marton időszakának megjelenése, pedig nagyon belefért volna. Viszont a két főszereplő karaktere, illetve az "elv-társ"-ság ellenére egyértelmű különbözőség (éppen az elveket illetően elsősorban) nagyon is világos. És az is világos, hogy ezek a karakterek – a maguk szakmai erényeivel és jellemhibáival együtt – miért lehettek és lehetnek ma is meghatározóak.
Máté Gábor rendezése a dokumentumszínház minden erényét magán viseli, a felvállalt töredékesség, az autentikus hangzó- és képanyagok összekötése a színpadi játékkal, a jelzésértékű, de nem konkrét közeg remek keretet biztosít a játékhoz. Értékes és izgalmas színházi történelemkönyv.
_(2013. május 31.)_
