Az Élet és Irodalomban minden héten megjelenik egy ilyen mesécske, valami közéleti eseményt ültetve át a népmesék világába. Önmagukban ugyan néha inkább fricskának tűnnek, de Parti Nagy saját felolvasásában már bebizonyította, hogy sokkal többről van szó: egy nagyon is kitalált, köztünk létező, nem is annyira alternatív valóságról. Ezúttal Kari Györgyi is bebizonyítja mindezt, csak kicsit másképp.
Ebben az előadásban minden mese. Az animált magyar tájkép (videó: Maly Róbert), a délcegen kardozó, néha saját keménységétől ellágyuló, réteges mentében izzadó huszárlegény (Vati Tamás finoman érzékelteti az autentikus mozgássorok humorát), a végig zsongó, zizegő, misztikusan népies zene (Szokolay Dongó Balázs dudája hangulatosan, izgalmasan és mértéktartóan szól a mesék között). Egyszóval minden kérlelhetetlenül megteremti a magyar népmesék mindenki által ismert miliőjét. Ebben a közegben olyannyira otthonra talál a hét, a Magyar mesék közül kiválogatott történet, hogy közben az ember azon gondolkodik: lehet, hogy a népmesék is a valóságról szóltak, vagy csak cinikus fricskák voltak (nem is olyan) igazságos királyokról, (kevéssé) becsületes juhászokról meg a többiről.
Miközben frissnek hat az egész, úgy válik ősivé, mintha mindig is ilyen lett volna Magyarország, mintha mindig is turulszárnyas kerálok helyezték volna magukat a törvények fölé. És persze lehet mondani, hogy Parti Nagy fordulataiban vannak túlkapások, de egyrészt ez mégiscsak mese, másrészt meg, akinek nem inge, nem bújik bele. Kari Györgyi nagyszoknyás, hímezett folklór viseletétől és a történetek irodalmi igényű, népmesei nyelvezetét érzékletesen hangsúlyozó beszédstílusától (a színésznő szülei nyelvén és hangsúlyaival hozza el nekünk a történeteket) olyan érzésünk van a nézőtéren, mintha megálltunk volna az Alföld egyik szántóföldjének szélén háromszáz évvel ezelőtt, helyi történeteket hallgatni. Egyedül a hangosítás közegidegen, ráadásul még a hangfalak sem tudnak hallhatóvá tenni bizonyos kifejezéseket, ami nagy fennakadást tud okozni – Parti Nagy sajátosan találó kifejezéseit amúgy se mindig könnyű első hallás után megfejteni. A hangosítás meg könnyedén kiegyenesíti a hangsúlyokat, homogénné és így egyes pillanatokra bizony egysíkúvá téve a meséket.
Az előadás jól érzi, hogy mennyi mesét bír el a forma és a keret, miközben nem akarja őket megmagyarázni, egyszerűen csak hagyja, hogy életre keljenek és létezzenek a fejünkben. Végezzük el mi az asszociációt, találjuk meg a közéleti utalásokat és bíbelődjünk el azzal a gondolattal, hogy ha a mai valóságunkból ilyen remek jó kis népmeséket lehet írni, akkor vajon a régi, remek jó kis népmesék miből születhettek? Vagy hogy ha ennyire irracionális ez az egész, akkor tulajdonképpen mi az, ami minket körbevesz? A plusz jó mindebben, hogy a forma valóban elhelyezi a magyar horizonton a meséket, és így egy pillanatig sem lehet azokkal a koholt vádakkal kardoskodni ellenük, hogy nem eléggé magyarok, vagy meggyaláznak valamiféle hagyományt, csak összesűrítenek egy közeget. Izgalmas kérdés, hogy ki mit gondol ezekről a mesékről, és ki hajlandó belemenni ebbe a kis játékba.
_(Zsámbéki Színházi Bázis, 2013. augusztus 24.)_
