Ebből az NND-ből hiányzik minden póz és sallang: fiatal színészek fogalmazzák meg Katona József drámáján keresztül, hogy mit gondolnak ma arról, ami körülvesz bennünket. Katona ugyanis elég sok olyan motívummal dolgozik, amely könnyen megfeleltethető vergődő közéletünk főbb csapásirányainak. Petur bán a radikális megoldás, Bánk bán a várt megtisztulást elhozó, Gertrudis a megosztó önkény alakja, és ellentétben a nemzetis előadással, a jelen produkció bizony könnyebben engedi az egyes irányok igazát felismerni. A Makranczi Zalán játszotta Petur nem az Egészséges fejbőr előretolt helyőrsége, hanem frusztráltan és bután, de esendően dühöngő, kétségbeesett magyar ember, Gertrudis egy másik nemzet iránt elfogult ugyanúgy, mint Petúr a magyarok iránt – Bánfalvi Eszter Gertrudisa kihasználja minden rá ruházott hatalmat, és önkényességének jogosságában megingathatatlan –, Bánk bán pedig kissé zavartan és megilletődve, de erőt mutatva tötyörög a helyes utat keresve – Fehér Tibor talán egy fokkal melodramatikusabban keresi ezt az utat, mint az előadás általános stílusregisztere azt követelné. Hármójuk egotripje pedig nem is zárulhat mással, mint vérrel és könnyekkel, így az előadás végén felcsendülő Szózat nem is a főúri nagyságok, hanem a tehetetlen köznép szájából szól már, akik _tényleg_ itt fognak élni és meghalni, mert a nagyvilágon e kívül nincs számukra hely, és ez _itt és most_, szörnyű egy kilátás.

Lesznek, akik ebbe belehalnak – Radnay Csilla Melindája tiszta és naiv, ekképpen ebben a közegben létezhetetlen –, lesznek, akik a jég hátán is megélnek (már amíg elég cselesek ahhoz, hogy ki tudják kerülni a dühödt átverteket) – Földi Ádám különösen pontos és mélységében árnyalt képet fest a stílusos pitiánerségről Biberach szerepében, a nyúlós-folyós személyiségnek sziklaszilárd vázat biztosítva –, és lesznek akik belesavanyodnak, belepasszírozódnak, akiket felaprít és felzabál a rendszer. Ők lesznek a többség. Farkas Dénes Tiborca pedig nem jajkenol, nem fürdik önnön bűnre képtelenségében, csak konstatálja, hogy alkalmatlan a bűnözésre, még arra a fajtára is, amit a szükség kíván.

Alföldi Róbert pedig nem erőlteti, hanem csak engedi, hogy ez a történet jelen időben szólaljon meg. Tiborc az előadásnak helyszínt adó múzeum egyik képével a hóna alatt szeretne a üdvözítő bűnös útra lépni, Petur pártütést előkészítő titkos találkozóján mi vagyunk a vendégek, és az egésznek van egyfajta intimitása, aminek a tétje – így az ereje is – inkább a második felvonásra tevődik át. Az első felvonás annak ellenére fárad kicsit bele a viszonyok felvázolásába és a sztori előregördítésébe, hogy erősen meg van húzva Katona darabja, az NND (dramaturg: Vörös Róbert). Hogy a kőszínházi előadást formailag erősen meghatározó zenei vonal most miért kopik le viszonylag gyorsan az előadásról, az nem derül ki, így azonban a zene szerepe eldöntetlen marad – mintha az előadás menet közben venné észre, hogy ennek a Bánk bánnak már sokkal inkább a minimalizmus a terepe, és talán az előadás humora is itt ütközik falba, pedig a jelenléte végig tetten érhető.

Mert a minimalizmust már a színészek izgalmasan tudják kitölteni, és ez a szerep méretétől teljesen független: Szatory Dávid és Előd Álmos Mikhál és Simon, akik külföldiként is érzékenyek az igazságtalanságra, és tétova cselekedeteik szilárd morális alapzaton állnak, a megtört Izidora önmagában is megejtő megaláztatását pillanatok alatt is tisztán képes felmutatni Martinovics Dorina, a pitiánerségben magára találó Solomként László Attila is karakteres, Mátyássy Bence minden ízében kidolgozott Ottója pedig bicskanyitogatóan tenyérbemászó, zsigerből kicsinyes anti-férfi.

Az összmunka, az NND és a játszók, a Nemzeti, meg összességében minden, ami a színpadon történik, egyenesen vezet a Szózathoz, ami ekképpen hitelesen és erősen szól. Senki nem áll fel (hiszen ez színházi elem!), csak néhányan mormolják a nézők közül. Ezek a sorok most nem egy memoriter hangjai, nem protokolláris szeánsz. Nem jelzésértékű rítus, hanem közös ügy. Ezek a sorok most súlyosak, és jelentenek valamit. Ezek a sorok most *fontosak*.

_(Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2013. augusztus 26.)_