Érdekes jelenség ez. Bármikor betehetjük a dvd-t a lejátszóba, már amelyik napon nem ismétli a televízió a filmet, mégis elmegyünk a színházba, és megnézzük a történetet, amit egyébként kívülről ismerünk. Az egyetlen oka ennek csak az lehet, hogy a személyiségben bízunk, hogy a szereplők egyéni, sajátos, csak rájuk jellemző ízzel játsszák el a történetet. Miközben nem gondolom, hogy az efféle kvázi reproduktív előadásoknak egyáltalán létjogosultságuk van, nem lehet elmenni amellett, hogy az igény erre nagy. Mert a Pécsi Nyári Színház nézőtere bizony tele van, a szuperkánikula ellenére is.
A színpadon pedig tényleg nincs más, mint a tévéfilmből ismert történet, kissé módosított – színpadhoz igazított – cselekménnyel. Az előadás szinte bevallottan nem szól semmiről a fiktív figurákon kívül – ám ezt tisztességesen csinálja. A produkcióban igazából kettőn áll a vásár: Bendegúzon és a bakteron. Nagy Bence Bendegúza pedig zsebre vágja a közönséget: csibészes, ravasz, felvágott nyelvű, de roppant szerethető. Amikor nem azt csinálja, amit mondtak neki, hogy csinálni kell, hanem egyszerűen csak cselekszik és létezik, akkor a legszínpadszerűbb. Besenczi Árpád pedig tökéletes természetességgel játssza a tohonyácska, iszákosocska, munkakerülőcske baktert, aki egyrészt azért -cska és -cske, hogy meglegyen az azonosulás lehetősége vele, másrészt hogy világos legyen: ez egy szerethető figura, tulajdonképpen ő is szeret mindenkit, hát istenem, magát a legjobban, de az vesse rá az első követ, ugye. A szeretet jegyében természetesen a konfliktusok sincsenek kiélezve, inkább egyfajta rajzfilmes jellegű jelzésrendszerben, mintegy következmények nélkül működnek, a bakter felesége, Borcsa (Stubendek Katalin) is elrajzolt figura, a Banya pedig (Koncz Péter) egy komplett groteszk karikatúra: a hórihorgas, vékony, görnyedt hátú, fehérre meszelt arcú alak leginkább egy Grimm-rémmese autentikus illusztrációja, mint a színpadi kisreálba illő szereplő (Bátonyi György egy bakterház metszetét és kertjét helyezte el a térben, ügyesen elmosva kint és bent határait), de az előadás hangütésébe mégis jól beleillik.
Az első felvonás kifejezetten jól is működik a gegek sorozatával, a töredékes, epizódzerű cselekményszerkesztéssel, ki van dolgozva a mozgás (Vincze Balázs), Besenczi kétségtelen poentírozása hatékonyan szervezi az előadás menetét. Egy nagyobb probléma van, amely végig kitart: a színlapon "egy falusi tűzoltózenekarként" föltüntetett tűzoltózenekar, amely enerváltan játszik válogatás nélkül minden műfajú muzsikát, ami csak a rendezőnek eszébe jutott. Az éltes tűzoltókról eszembe jut a Tűz van, babám, meg hogy ebből a történetből akár valami ilyesmi is lehetett volna, ha bárki szerette volna – de nem. A zenekar mindössze jelenetátkötési és szereplőszám-növelési célzattal kap szerepet a produkcióban. A második felvonás, amiben a színpadi adaptáció szerzője, Tímár Péter muszájnak érezte, hogy valami történetszálat vigyen, már kevésbé működik. Patás uram (Ottlik Ádám) lakodalmának története is csak fel van mondva, ahhoz, hogy jelentsen is valamit, már kellett volna dramaturg és valami szándék az egész előadással. De nem volt, ám sajnos így a hatás sem elégséges – a gegek és a poentírozás működik itt is, csak a történet már akadályt képez annak, hogy ez gátlástalanul sorjázzék.
Mindegy is – az előadás sikert arat, Bendegúzt ünnepli a nézősereg, mindenki nevet, annak ellenére, hogy a bakterház "összeomlásánál" ötlettelenebb effektet régen lehetett színpadon látni. De miért is omlana össze: a bakterház tényleg diadalmasan, tapsviharban fürdőzve áll és jelképezi egy egész ország színházát.
_(Pécsi Nyári Színház, 2013. augusztus 3.)_
