Ez lenne dióhéjban Michel Tremblay darabjának története, és ez végül is számtalan színházi lehetőséget biztosít a társulat számára, hogy állítson valamit rólunk. A szokásainkról, a kapcsolatainkról, a létezésünkről, a fogyasztásról és a használatról, kultúráról és életről. A felismerés, hogy erről kéne beszélni, jó. A választott darab is jó, noha nem derül ki, hogy Parti Nagy Lajos azért használ franciás és angolos betétszavakat, mert québeci darabról és személyekről van szó, de ez legyen a legkisebb probléma, az már nagyobb, hogy érdemes lett volna ezt a szöveget modernizálni, ugyanis – és ez meglepetés – Parti Nagy Lajos 1997-es szövegének főként a fordulatai egyszerűen elkoptak. Túlszállt rajta az idő. A színpadon pedig hetvenes évekbeli nők nyolcvanas évekbeli térben kilencvenesévekül beszélnek.

Vajon tényleg nem változott semmi 1997 óta? Vajon tényleg tizenhat évvel ezelőtti önmagunk vagyunk? Egy tizenhat évvel ezelőtti bemutató, amely egy társadalomról szól, valóban képes működni ma is? A sajnálatos válasz, hogy Hegedűs D. Géza rendezése igen, ugyanis az előadás nagy részében a darab egy időről időre szándékosan elsötétített bohózatnak tűnik, amiben a színészek elsődleges feladata a szövegben rejlő poénok kivitelezése. A társulat, a tizenöt színésznő persze ezt üzembiztosan és finoman csinálja, és ma, amikor már egy előadás slusszpoénja, utolsó szava a "baszd meg" is lehet (a biztonság kedvéért megjegyzem, hogy értelemszerűen nem itt, hanem egy vállalkozói bulvárszínházban, na nem mintha ez mentség lenne), ez is érték. Azonban Hegedűs D. megelégszik azzal, hogy a nők elmesélik szomorúan életük egy-egy sötét pillanatát, majd középre lőve csacsognak egymással feszt.

Ez a "középre lövős" technika ismerős a Vígszínházban. Mintha a Lovakat lelövik, ugye? című sajnálatos produkció elméleti alapjai sokszorozódnának a színpadon. Mármint annyiban, hogy a szereplők primitívre vannak belőve, de oly módon, hogy a közönség egy pillanatra se tudja magára érteni, csakis a szomszédjára. Vagyis: azon kellene röhögnünk, hogy "de jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk". És ez pusztító. Pedig az elején karszerűen előadott dal felkínálja az önreflexív olvasatot, de az előadásban ez mindössze egy truváj, egy bravúrszám. (Tényleg.)

Pedig úgy tűnik, a darab akkor tudna csak működni, ha vagy túlzások nélkül, naturalistán vagy épp vaskosan elrajzolt módon láthatnánk ezt a történetet. Akkor kiadná magát a benne rejlő színházi lehetőség. Így csupán egy lassan hömpölygő szövegszínház, aminek mindössze az utolsó negyedórájában derül ki, hogy dráma rejtezik benne (és ekkor válik igazi főszereplővé, tragikus sorú alakká a nagyszerű Kútvölgyi Erzsébet, és mint színészi teljesítmény, jó látni ezt az utolsó negyedórát, a csalódás megélését). Hegedűs D. Géza még Csanádi Judit bérház-szoba kombó színpadképét sem használja színházra, csak lebonyolításra (a díszletben, a leromlott bérház övezte szobabelsőben akár a Csirkefej is előadható lenne, és ebben a formában, _kihasználatlanul_ egyértelműen a harminc évvel ezelőtti díszleteket idézi).

Persze, az előítéletek ebben a darabban is megbuknak, és ez nagyon jól is van. Sőt, még a kiemeltek mellett is van egy-két színházi pillanat, például Börcsök Enikő ízes és temperamentumos jelenléte, akinek a kisujjában van a nagypofájú és a felszín alatt, mélyen nagyon keserű Rose Ouimet karaktere, vagy ahogy a Rhéauna Bibeau-t játszó Halász Judit áll némán az ajtóban, nekünk háttal, és miközben elöl zajlanak az események, ő csak vár a korábban elküldött Angéline (Igó Éva) visszatértére, szóval az szép.

A közönség viszont nagyot mulat az eléjük tárt ízléstelenségen, kicsinyességen és gyűlölködésen, és megnyugodva sétál ki a Váci utcára, hogy ők megcselekedték, amit megkövetel a haza: kultúraszerető jó népként kinevette a rosszat. És úgy tűnik, ez elég is. Nem változik ez sem.