Meg attól is, hogy a Lucie Málková rendező által biztosított keret tulajdonképpen egy nagyvonalúan átgondolatlan jelzés, kicsit sarkosabban fogalmazva blöff: a szereplők minden jelenet között fegyelmezett koncentráltsággal cikáznak a térben, pár centire a nézőktől, mély tekintetet vetve rájuk, közben elrendezik az iskolapadokat a következő szituációhoz. Kétségtelen, hogy Barbara Wojtkowiak díszlete praktikus, egyszerű és még jól is néz ki, de hogy miért pont iskolapadokkal kell eljátszani ezt a történetet (hiszen nem csak iskolai jeleneteket látunk), és mi köze van mindehhez a Magyarországnak, az remek kérdés.
Mármint nem kérdés: a románozás, a cigányozás – általánosságban a xenofóbia és az ismeretlentől való félelem erőszakkal leplezése –, az eminens diák megalázása, a család túlbuzgósága (és most felsorolhatnám az összes jelenetet) minden nap lezajlik, nagy részük valószínűleg mindenkivel megesett valahogy, valahol, de az előadás egyáltalán nem országspecifikus. (Az ózdi vízelzárás színháziasításának persze konkrét előzménye van, de a stilizáció - egyébként helyesen - ezt is eltávolítja az adott esettől.) Lehetne az a zászló svéd vagy kínai vagy perui – simán elképzelhető. Itt térünk vissza az előadás hatástalanságához: ugyanis bármennyire életszerűek és valósághűek a jelenetek, súlyozatlanok és hangsúlytalanok maradnak (dramaturg: Korpič Gertrud). Például az eminens diák, akinek osztálytársai eltulajdonítják a szemüvegét, közölve, hogy csak akkor kapja vissza, ha anyaszült meztelenre vetkőzik előttük, ugyan eljut a lemeztelenedésig, és ekkor, egyetlen pillanatra meg is fagy a levegő, de azáltal, hogy önmagát kezdi el narrálni, téttelenné válik a kiszolgáltatottság, elvész az út az órai feleléstől idáig. De van, hogy a jelenet mozgatórugója is elvész: a járókerettel végeláthatatlan hosszúsággal az asztalhoz botorkáló öregember képe elszántan végigvitt poén, de indítékok és célok nélkül csak poén marad.
Fekete Réka-Thália, Fekete Zsolt, Koncz Andrea, Kovács Annamária, Orbók Áron és Vass Csaba mindvégig tartják a játékszabályokat, és következetesen hozzák egy-egy apró gesztusból a rájuk bízott figurákat, de színpadi létezésükben nincs szó emberekről, motivikáról, csak mozdulatokból felépített alakokról. És az előadás jó részét kitöltő térben sétálgatás egyáltalán nem tudja pótolni ezt a hiányt.
Lucie Málková rendezéséből csak az indítékok hiányoznak, hogy miért történik mindez, hogy kikkel, hol esik meg mindez, ehhez képest lehet bármennyire valóságszagú az egész, az nem pótolja a kérdéseket és nem pótolja a színházat sem – és nincs színpadi elem, ami valamilyen formában viszonyba állítaná velünk az eseményeket. (Nagyon, nagyon kevés hozzá az országzászló.) Ezért lehet az is, hogy a produkció utáni beszélgetésen – ami ez esetben ugyanúgy része az előadásnak, mint bármelyik jelenet – senki nem tud feltenni egy, a White Coffee-val kapcsolatos kérdést sem, és nem kérdeznek a színészek sem. A beszélgetésen egyébként kiderül, hogy az alkotók saját élményből táplálkozva hozták létre a jeleneteket, de az ebből fakadó intimitás és személyesség nem tör át a színpadon, ennek ellenére is túl általános marad a produkció.
Közben pedig megkérdőjelezhetetlen a jó szándék, a téma fontossága – bár az is kétségtelen, hogy ez a téma Magyarországra értelmezve jó tíz éve, a maga általánosságában meg sokkal több éve égetően aktuális –, az igény pedig, hogy minderre együtt, közösen reflektáljunk, több mint elismerendő. Csak épp - színházi értelemben - nincs mire reflektálni, amiket látunk, feldolgozatlan, megértés nélkül maradt élmények – bár kétségtelen: mindenkinek akad ilyenből bőséggel.
_(Zsámbéki Színházi Bázis, 2013. szeptember 5.)_