Persze azért az jó lenne, ha annyira mégsem lennénk távol a mától. Meg ha az előadás sem csak félig-meddig lenne összhangban a térrel. Mert az '50-es évekbeli bőrönddel talán kibékül az ember, korhűség a szem előtt. De amellett már nehéz elmenni, hogy konkrétan húsz percig nem értjük, miről is van itt szó. Világos, hogy ellenállók vannak itt, ülnek előttünk a padon, titkos találkozókon, egymás között üzengetnek, bomlasztják az államot – de hogy ez a kapcsolat miért is lenne érdekes a számunkra, nem nagyon derül ki. Főképpen az marad homályban, hogy néhány mozdulat, szó miért marad a levegőben, pláne hogy azzal azért lehetne valamit kezdeni, hogy egyikük az ÉS-t olvassa, ha már ezt hozták az előadásba.

Ami egy hatalmas fal előtt zajlik, amelyre szavak, kifejezések, személyekkel kapcsolatos nevek vannak felvésve. De ezzel sem kezd semmit a rendező, Kaj Ádám, összerakja az ember, az előadás vége meg megpendíti: mindezek semmire sem valók, elvégre is, erre volt jó ez a sok konspiráció. Ezek mellett azonban jó lenne, ha a díszlet ezen eleme nem csak önmagában tetszelegne. Amellett, hogy a két ellenálló beszélgetése inkább történetmesélésbe csap át, végig érezni a hely, a kor fojtottságát, az örök bezártságot, ami nemcsak itt, a pincében, de a Városmajorban is jelen volt, hopp, egy-két autó a fejünk felett, mi történt? A hangsúly mindemellett a volton van, mert a második jelenetben, ami szintén titkos üzengetés, se történik semmi azt célzandó, hogy ez hozzánk szóljon. Elhangzanak ugyan igazságok, de az általánosság szintjén maradva. Ez a jelenet izgalmasabb, követhetőbb, mint az első, köszönhetően annak, hogy a két színész kezdi levetkőzni modorosságait, Pignitzky Gellértet már nem öltöztetik olasz származású amerikai dokkmunkásnak, ingujját se húzza fel teátrálisan, egyre átélhetőbb figura rajzolódik. Ugyanígy Kovács Tamás, aki a magyarázó, mélyen szemünkbe néző Vörös helyett hozza a racionális, nyugodt illegalitásban ténykedőt.

Mondjuk az továbbra sem derül ki, hogy a jelenetek között elhangzó versidézetek miért is vannak, jelen esetben nem hatnak többnek egyszerű moralizálásnál. De mintha a harmadik nekiinduláskor sprintre váltana az előadás, a dramaturg (Pásztó András) egyenesen sportkocsiba száll át, elkezdődik valami, ami az előző részek hiányosságaira is ad egyfajta magyarázatot. Nem túl egyértelműen, nem mutatni akarással, inkább kérdések mentén, már a börtönben, a jezsuita és a kommunista beszélgetni kezdenek. A halál előtt. Ami nem ment ugyanazon oldalon, illegalitásban, az percekkel a vég előtt működik: él egyfajta iróniával a rendezés. Hogy azért mégis lehet szót érteni. De csak itt? Máskor nem? Mi kell ahhoz?

Azért túl egyszerű lenne, ha a negyedik jelenet is ilyen zökkenőmentesen lezajlana, giccsé redukálódik, klisével, mindennel, ami ilyenkor kell. Pedig nem kellene. Magasztos, patetikus vonulás, bele a fénybe, tarkón a kéz, mélabús muzsika (zene: Emszt András). Nem jó irányba billen a mérleg, bár a könnyebbik oldalon lévővel érdemes lenne valamit kezdeni. Hátha nem feleslegesek azok a falon lévő kuszaságok.

_(MGY, Macskagyökér-Feszt, Super 8, 2013. augusztus 28.)_