A másik: maga a darab. Nem tudom, hol vagyok tulajdonképpen. Elvileg gyermek- és ifjúsági színházként működtetné a főváros a Magyar Színházat, bár ilyen irányú kompetenciája egyszerűen nincs. (Nem előítélet, hanem tapasztalat, a Tom Sawyer-musical és A kisfiú meg az oroszlánok című szomorújáték alapján. Ja, ezt külön kellene írni: szomorú játék. Tényleg az.) Ehhez képest a mostani Kosztolányi-regényadaptáció valami egészen más csapásirány. Mindenesetre az előadás az előbbi kettővel össze nem vethető ennek javára: ez legalább tényleg színházi előadás.

Az az érzésem, hogy Réczei Tamás darabjainak (az adaptációkat ideértve) nem feltétlenül ideális dramaturgja és rendezője Réczei Tamás, aki mintha ragaszkodna a szerző összes gondolatához. Mert a mostani produkcióból is hiányzik egy erős külső szem, amely a felesleges köröket, esetenként ismétléseket, a hiányosságokat és stílegyenetlenségeket észlelné, majd helyretenné. Mert ezekből akad bőséggel, például bizonytalanok vagyunk abban, hogy tragédiát, tragikomédiát vagy komédiát van-e szerencsénk látni. (A színlap szerint "szatírát" látunk két részben.) Mert Horváth Illés mindhármat lelkesen műveli az engedetlen gyermekként, ugyanakkor bizonytalan és igen erőszakos bohémként jellemezhető Nero császár szerepében, és neki még ezt sikerül is valamennyire egységes alakká gyúrni, a közeg azonban meglehetősen bizonytalan, ekképpen ez az igyekezet nem tud kiteljesedni. Pedig Réczei helyenként érdekesen reflektív tömegjeleneteket helyez a színre, a felütés is ilyesmi ("római egy, kettő, három" – hangzik a mikrofonpróba), de hamar statikussá válik az előadás, amelyben váltják egymást a különböző stílusértékű jelenetek.

Mert Tahi József valamiféle súlyos vérdrámában alakítja Montanus szenátort, Csernus Mariann valódi tragédia színeit festi fel két megjelenésében, és ezekhez képest a modern értelmiségi Senecaként fellépő Pál András némiképpen más műfajt, filozofikus drámát játszik, veszettül keresve a karakter sorsát, Balsai Móni pedig egyenesen egy Eszenyi Enikő-paródiával lep meg bennünket, lévén Poppeának nemigen van sorsa: hol mintha egész életében arra várt volna, hogy Nero rátaláljon, hol elárulja őt, hol feldemhed benne valami erkölcsi érzék, de ezek az epizódok nem adnak ki egy egységes embert. Gémes Antos ellenben ellenszenves háttérmachinátort alakít, de nem derül ki, miért. Benkő Nóra Agrippinájából pedig a formátum hiányzik, ezt az alakítást leginkább szereposztási tévedésként lehet értékelni: a színésznő nem tudja komolyan vehetően veszélyes, karakteres jelenséggé emelni Nero anyját. Gula Péter Britannicusában legalább némi titok és belső bölcsesség van, ami leginkább annak köszönhető, hogy ő keveset van a színen, inkább csak beszélnek róla, mert Nero féltékeny a tehetségére.

Amúgy pedig látunk egy történetet egy feltörekvő, értelmes srácról, aki belebolondul a hatalmi harcok és a hatalom birtoklásának őrlődésébe. Horváth Illés nagyon komolyan küzd azzal, hogy valódi ívet rajzoljon a lázadó gyerektől a költőversenyt külső manipulációval megnyerő császárig, de ezután, a második felvonásra megtörik ez az ív, Nero szeszélyessé, majd közvetetten gyilkossá válik, de már nem motivációból, hanem mert ezt kívánja a cselekmény. Réczei az elején kidolgozottan komoly figyelmet fordít arra, hogy ne őrültként, hanem a rendszer megreformálásának igényével fellépő friss erőként tüntesse fel a jövendőbeli császárt, aki elítéli anyja hatalomtechnikai machinációit (kokrétan Claudius meggyilkolását). Így nem nehéz megtalálni, kire is céloz az előadás a temetésen elhangzó szép beszédével népszerűséget szerző, majd a hatalmi helyzetét először csak szemtelenül kihasználó, aztán azzal totálisan visszaélő császár figurájával, aki aztán bekebelezi a művészetet, a világot, és azt gondolja, hogy a maga halottainak szellemeivel övezett világa a valóság. Ezek az utalások helyenként fájdalmasan szellemesek, máskor azonban túlzóan direktek. (Ilyen a Nero gyermekmondókájaként megidézett Kosztolányi-versrészlet is: a Színes tintákról álmodom nem kapcsolódik az előadáshoz, véletlenszerű választásnak hat.) Azonban más karakterek csupán önmaguk vázai, de amelyik több ennél – Seneca –, arról sem tudunk meg néhány alapvető tulajdonságnál többet, és ehhez képest nagyon sok idő telik el.

Kiss Borbála fekete-szürke-fehér díszlete (amely egy-egy "poénra" van kihegyezve a felvonásokban) sajnos nem tudja betölteni a teret, az előadás pedig – néhány hangsúlyosabb képet vagy jelenetet kivéve – jellemzően végzetesen alulvilágított, ami jócskán megnehezíti a koncentrációt. De ezzel együtt sem érthető, hogy Seneca halálának, az értelmiség elpusztításának egyébként jól felépített, bár előkészítetlennek ható jelenete sokkal súlyosabbnak és erősebbnek tűnik, mint a tompa és gyors befejezés, mintha az lenne a cél, hogy fél 10-kor ki lehessen hajtani a nézőket, nem pedig az, hogy rájöjjünk: miért van ez az előadás. A vége persze tudható: Róma elég. (Hiába nem tanul belőle senki.) Fontos figyelmeztetés lenne ez a végkifejlet, ha nem lenne a műszaknak is és a közönségnek is elég.