Amennyire biztosan azonosítható a cím, annyira nehéz meghatározni, hogy mit is látunk tulajdonképpen. Fejes Ádám koreográfiája leginkább egy táncos politikai pamfletnek tűnik, egymástól élesen eltérő stílusú, hangulatú jelenetek sorának. Ezeket a jeleneteket két erős kép fogja keretbe. Az elején egy gyermekét szoptató anyát látunk, a kép attól hajlik abszurdba, hogy a gyermek jelen esetben nem gyermek, az anya sem önszántából szoptat, hanem a mögötte álló, meglehetősen erőszakos felsőbbség segítségével, miközben egy német dal szól, az anyáról. A záróképben pedig a hat táncos hat különböző nemzeti zászlóval (német, orosz, izraeli, amerikai stb.) fut felénk, de a lassított felvételszerű futásban valamennyi vetélytárs elbukik, természetesen a magyar zászlót vivő táncosnő kivételével, ő megáll előttünk a zászlóval, és egy teátrális gesztussal kitárja kebelét. Szóval ez a Schweinland nem egy Vaterland, sokkal inkább anyaország, ráadásul olyan anyaország, ahol éppen az anyákat és a leendő anyákat veszik folyamatosan semmibe, ahogy ez a motívum több jelenetben is visszatér, de ettől függetlenül is elég furcsa hely.

Az a szemszög pedig, amelyből az előadás rátekint erre a furcsa helyre, az elején inkább a keserű, helyenként a dühös iróniáé, az előadás második felében viszont a könnyedebb nevetésé. Felvonultatnak egy sor, könnyebben vagy nehezebben behelyettesíthető, felfejthető motívumot: van itt a színpad fölött lógó fehér golyó, barna leplek, Hitler-imitátor, képernyőre felrajzolódó disznó, trónra emlékeztető szék, hírtévés mikrofon, az alanyok szája helyett az alsóbb régiókhoz tartva, folyton levetett és felvett ruhadarabok, de főleg alsóneműk, dróton és fejjel lefelé rángatott táncosnő, gépies igazodás és gépies üzekedés és még mi minden! Plusz minden ruhadarabon ott lóg az árcédula – mindenkinek megvan az ára. Ami pedig az előadás második felére jellemző könnyűséget illeti: képzelje el a kedves olvasó Gergye Krisztiánt (aki egyébként dramaturgként is jegyzi az előadást), amint burnuszban ülve a szintén burnuszos Fejes Ádám társaságában, valami elképesztő mimikával, idióta anti-diszkótáncot adnak elő, így, ültükben haladva, és közben becserkészve a törökös diszkótáncot lejtő csapatból Ruzsom Mátyást. Aztán az anti-diszkó állva is folytatódik. Gépies, hosszan, nagyon hosszan ismétlődő mozdulatsorok, hosszan, nagyon hosszan cincált hajkoronák (utóbbi természetesen a három táncosnőé: Asztalos Dórál, Barabás Anitáé és Hoffmann Adrienné), elrajzolt gesztusok. Közben zene- és szövegbejátszások egyvelege, meghökkentő szélsőségekkel. Hol egy hiperprimitív rapszöveg a ki kit csalt meg témakörben, hol Hofi Géza vicce arról, hogy mi a különbség Isten és Orbán Viktor között (az egyik nem akar a másik lenni, ellentétben a másikkal).

Az összbenyomás alapján érzékelhető a cél: egy nem kissé kaotikus állapotrajz egy nem kissé kaotikus anya(disznó)országról, amin kínunkban már csak nevetni lehet. És nevetni tényleg sokat nevethetünk. Ami gyengíti a darab erejét és időnként elbizonytalanítja a nézőt, az az, hogy ez a kaotikusság időnként átszivárog magába az előadásba is, mintha az ötletek néha magukkal sodorták volna az alkotókat.

És ha már anyaország: az állapotrajz és a kínunkban nevetés mögül az előadás második feléből hiányzik valami ellensúly, valami olyasmi, amit talán Nádasdy Ádám fogalmazott meg mostanában a legszebben országanyánkról szólva:

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. „A cipőnket nézhetjük nagy zavarban,
hogy csúnya asszony az édesanyánk.
S ha fényévnyire van már a szobája,
a távolságon hüledezni kár:
a lába közül bújtatok elő,
s a szaga végig ott lesz rajtatok.” (A hazafiúi hűségről) |

Persze, legkevésbé az édesanyánk tehet róla, hogy ilyen csúnya asszony lett belőle.