Ez utóbbi főleg az előadás ritmusára lehetett erősen jótékony kihatással, ugyanis minden jel arra mutatott – a nézőtéri felügyelők és a műsorfüzet is egyértelműen fogalmazott ezt illetően –, hogy 190 perc játékidőben fogja a társulat letudni a Sárga liliomot, ennek ellenére már fél tízkor zavartalanul lehetett tanakodni azon, hogy hova tűnt az előadásból háromnegyed óra. De mindegy is, eltűnt, vagy talán soha nem is volt, ez majd kiderül, mindenesetre nem ez okozta a legnagyobb kérdőjelet az előadás után.

Sokkal lényegesebbnek bizonyult az, hogy Balázs Péter direktor-rendező vajon mi okból nyúlt Bíró Lajos éppen eme művéhez, amely 1) a mindenkori polgárságról a korrumpálható szolgalelkűség színes-szélesvásznú képét festi meg, illúzió és remény nélkül; 2) a történetben egy _jó_ embert, bizonyos Dr. Peredy Jenő orvost a profin felépített hatalmi gépezet és a technokrata csinovnyikok szőröstül-bőröstül felzabálnak. A szolnoki színház eleddig nem volt híres társadalomkritikus szemléletéről, sőt, a direktor-rendező mindeddig kivont karddal vitézkedett a polgári értékek és a regnáló hatalom védelmében. Mindazonáltal pálfordulásról nem beszélhetünk, mert ha valamire, akkor arra gondosan ügyelt, hogy ha már ideológiailag teljesen alkalmatlan darab került véletlenségből a műsortervbe, akkor legalább nehogy bárminemű áthallásoknak utat lehessen engedni, tökéletes lesz, ha minden ott marad az ezernyolcszázas évek második felében, szegényesen kopott, korhűséget mímelő papírmasé-díszletek és nagyvonalúan szabott korabeli jelmezek között – amelyben a korabeliség inkább jelzés, semmint múzeumszerű reprezentáció, mert láthatóan a kivitelezésre vagy a költségvetés vagy megfelelő munkaerő hiányzott.

Ezzel együtt is megdöbbentő, milyen végtelenül elszomorítóan közhelyes és poros kép él egyes fejekben a romantikus poszt-Petőfi korszakról, kackiás bajuszokkal, kockás öltönyökkel meg karót nyelt orvosokkal. Balázs Péter rendezésének valamennyi karaktere, a tékozló nagyhercegtől a főhadnagyon át az ügyvédig egytől egyig olyan, mintha az alsó tagozatos Kossuth Színjátszókör tagjait kérték volna karakterelemzésre, amelyet van, aki jobban, van, aki kevésbé oldott meg. Aki egész biztosan ezen instrukciók alapján építette fel karakterét, Dósa Mátyás, aki a tékozló nagyherceg boldogtalansága és agresszivitása közötti összefüggést nem fejti fel, de mértéktelen pozőr erőfitogtatást annál inkább tud produkálni – hogy ehhez miért kell végig kisterpeszben óriáslépdelni és az összes arcizmot szüntelen mozgásban tartani, rejtély. De egyébként is, csak úgy röpülnek a székek és asztalok, amikor a hetyke magyar legények és jópolgárok úri dühüket töltik – mi mást csinál egy ember, ugye, ha ideges? – de végül is ehhez a finom lélekábrázoláshoz tényleg passzol az ilyen típusú szenzitív karakterábrázolás. Aki pedig ebből nem fogadott meg semmit, az Karczag Ferenc, Rád János főkapitány szerepében, aki annak ellenére, hogy a színpadi mozgásban és a nagy szünetek kitartásában kimerülő rendezői munkát leköveti – ezek a szünetek egyébként olykor hatásosak, de mivel nincs mit elmélyíteni, így inkább csak technikai elemek maradnak –, méltóságteljes, ellentmondásos karaktert tud gyúrni a hatalmi gépezet egyik főemberéből, aki pontosan tudja, hogy amit tesz, egyfelől bukás és önmaga megcsúfolása, másfelől elengedhetetlen - és végrehajtói tehetsége vitathatatlan. Végig lehetne menni, hogy a többi szereplő hol helyezkedik az ezen két végpont által meghatározott skálán, de annyira a komolyan vehetetlen felé billen a mérleg, hogy nem érdemes – és ez leginkább akkor fájdalmas, amikor az egyébként összetett karakterek ábrázolására is tudhatóan képes Molnár Nikolett Judit szerepében meg sem próbálja összehangolni az éteri tisztaságot a benne dúló és árulással felérő szerelemmel.

Pedig egyáltalán nem biztos, hogy ha Balázs Péter úgy döntött volna, hogy Bíró Lajos darabját valóban eljátszatja, és a mozgásokat nem csak a színpadi térhez, hanem a mondatok jelentéséhez is hozzáilleszti, és a nem csak a legkézenfekvőbb, aktuális érzelmeket kéri számon a színészein, hanem azok előzményeire és következményeire is történik utalás, akkor a mű _lényege_ ne kezdett volna el jelen időben is megszólalni, és erre Barabás Botond (Thurzó Viktor, főhadnagy) kissé hosszúra nyúlt monológja jó példa, mert ott sem történik semmi azon kívül, hogy nem a lehető legkézenfekvőbb megoldást választja a színész, és az addigi érzelembombák helyett kimérten mondja el mondatait.

Így azonban csak egy nagy dérrel-dúrral levezényelt drámai régmúltidézés történt egy olyan darabon keresztül, ami erre teljességgel alkalmatlan. Nesze neked, szerzőhöz való hűség.

_(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2013. szeptember 13.)_