Ugyanis így a kétszemélyes szerelmi történet mandulaillatú évődése à la Italia olyan végzetes időcsapdában találja magát, amiből maximum önmaga paródiáját, nem pedig az egyébként méltán ismeretlen Dario Niccodemi kommersz komédiáját lehetne kihozni, de erről szó nincsen. Anna és Mario három etapos szívjátszmájának minden egyes pillanata arra kér miket, hogy ne a szemünknek, hanem a szövegnek higgyünk. Mi pedig jobb híján ezt tesszük, és az arcátlanul közhelyes (erre szerzőileg önironikusan is reflektáló), és az ebben az időcsapdában a modorosnál is modorosabbnak ható szövegfolyamból megpróbálunk arra koncentrálni, amit a színlap „vígjáték” meghatározása jelenthetne, de nem jelent.

Mindazonáltal nehéz úgy komédiát gyártani, hogy a jelenetvégeknél még csak nem is a jól bevált (és a világ színpadain évtizedek óta üzembiztos kliséként regnáló) villany le – zene fel – villany fel – új jelenet struktúrájú átvezetést használja Karczag Ferenc rendező, hanem a villany le – zene fel – nézők ki – nézők be – új jelenet montázsát alkalmazza, ami egy valamire való Shakespeare-drámánál legalább 18 szünetet eredményezne, így érthető, hogy miért alkalmazzák relatíve ritkán a színházi világban. Ami azonban jó a prosztataproblémákkal küzdőknek, az annyival rosszabb a mezei nézőnek és a színésznek, akiknek így végképp nincs esélyük sem belemelegedni a színpadi eseményekbe, mert így rendre kénytelenek idő előtt megválni egymástól, és az a naiv, és szerethető báj, ami Niccodemi irodalmi alapanyagában végül is fellelhető, csak igen erős nézői akarat, továbbá a színpadtól szinte teljesen független intenzív fantázia segítségével születhet meg.

Ebben a tevékenységben viszont jó partnerként van jelen Molnár Nikolett, aki Anna szerepében annak ellenére tud a női cserfességből, intelligenciából és szeszélyből felszínre hozni valamit, hogy nem nagyon van férfi, akivel megkapóan lehetne évődni, téttel lehetne játszadozni, vagy éppen bele lehetne szeretni. Dósa Mátyás ugyanis Marióba annyi manírt és műjátékosságot plántált, hogy még azok a szavak is súlyos nyomatékot kapnak, amiknek a giccsesség jótékony homályában kellene tovatűnniük, úgy a szerző, mint a rendező és a játszó szándékai szerint. De az igazság az, hogy Dósa nincs is könnyű helyzetben, hiszen fizikailag mond ellent saját karakterének, és sem dramaturg, sem rendező nem törekedett ennek az ellentmondásnak a legminimálisabb feloldására (esetleg kihasználására), nem csoda hát, hogy a két színész játéka csak pillanatokra találkozik, ami egy kétszereplős kamaradarabnál több, mint aggályos.

„Dario Niccodemi darabjában életre szóló szerelem szövődik hajnalban, délben, este (napjainkban már ez is furcsa) egy lány és egy fiú között.” Hogy Karczag Ferenc szavai arra utalnak, hogy hajnalban, délben és este nem szövődnek napjainkban szerelemek, vagy arra, hogy férfi és nő között nem jellemző e lehetőség manapság, a mondatból nem derül ki, de bárhogy is legyen, az előadásból sem.