A francia Collectif Petit Travers társulat előadásának is ez a legnagyobb erőssége: egész egyszerűen jó humora van, és ehhez semmi mást nem használ, mint megszámlálhatatlan mennyiségű fehér labdát. Ez a sok-sok labda a fekete térben optikailag teljesen olyan hatást kelt, mintha csíkot húzna maga után, úgy ragad-tapad a kezekhez és úgy lövell ki belőlük, mintha vákuumcsövek lennének kivezetve a röppályájukon. Amikor pedig líraian kell teljesítenie a fehér golyóknak, érzékien folynak és lebegnek át egyik kézből a másikba. A végig szigorúan koreografált előadás nem is dolgozik más hatással: fény, zene, labda (nagyon-nagyon sok labda), ember - és mindezek ritmusában és intenzitásában folyamatosan változó, de végig tökéletes harmóniában lévő kölcsönhatása.

p{font-size:11px}.

Van, hogy kiesik egy labda. És van, hogy direkt. És van, hogy nem direkt. És van, hogy majdnem fejbe találják a zongoristát. És van, hogy ütemet tévesztenek. És van, hogy a három öltönyös megunja a harmóniát és szánt szándékkal billenti ki az előadást a helyéről – például az egy szem elpattogó labdát dühösen megpróbálják labdazáporral annullálni. De ezek főleg egyet jeleznek: ezt emberek csinálják embereknek, akik kölcsönösen figyelnek és számítanak egymásra. És ha már ez a feeling körbevesz egy művészi alkotást, az már önmagában nagyon rendben van. Sőt, ez valami olyan, amiért alapvetően kultúrafogyasztásra adja a fejét az ember.

Ehhez képest már tényleg lényegtelen, hogy ez az egész kavarás a labdák, az emberek és a zene között mi is valójában? Mármint, hogy konkrétan miről szól azon kívül, hogy egy szűk órát együtt játsszunk? Mert biztosan lehetne összefüggéseket találni a zongora és a zongora billentyűinek színében munkálkodó zsonglőrök között (fekete ruha, fehér labda), de nem töri magát ezen az előadás, ahogy azon sem, hogy a fel-felbukkanó, és a szereplőkkel egyre konkrétabb viszonyba kerülő próbababa a jó pár gegen felül jelentésében is szervesen beépüljön az előadásba. Persze a gondolattal nyugodtan el lehet játszani, hogy mi van akkor, ha a játszók igazából próbababák vagy zongorabillentyűk. Miért ne? Hiszen csak játszunk!

Egyszerűen szimpatikus, hogy miközben közel sem hétköznapi teljesítmény megy végbe a színpadon, az egész emberméretűre, és olykor gyarlóra van hangolva. Nincs fölmagasztalva, nincs idealizálva, nincs mitizálva. Emberi teljesítmény van, amire emberien lehet reagálni. Például sokáig tartó, hangos tapssal. Ez a minimum, azt hiszem.