Mindezt csak azért mondom, mert a hét apró jelenet (az előadás kevesebb mint nettó egy óra alatt lezajlik) nem igazán követeli meg a fejlődéstörténet és a háttér ismertetését, ezek tényleg hat-nyolcperces villámjelenetek egy-egy találkozásról, mindenféle helyeken – a falu széle, az elegáns éttermi asztal, az otthoni pamlag és az ágy – mindenféle emberek – falusiak és városiak, szegények és gazdagok, egészségesek és betegek, elegánsak és hányavetin öltözöttek –, pontosabban mindig két ember (Szűcs Kata és Vaszkó Bence) találkozásáról.

A végére ugrok: kicsit féloldalas nekem ez az előadás. Nem elég, mert nem lehet elég egy előadáshoz hét független szituáció egymás mellé tétele, hacsak nincs rá olyan ok, ami egyberántja ezt a hét jelenetet. Itt én ezt nem látom, nem találom (mármint a játszók azonosságán és a jelenetek konzekvens formai építkezésén kívül), ami zavar. Sőt zavar az is, hogy egyes jelenetek túl direktben, túl szájbarágósan vannak fogalmazva (például az amúgy színészi bravúrszámként értékelhető mobiltelefonos-kibeszélős-koreográfiás, második jelenet). Ugyanakkor vannak igazi, már-már lírai szépségű jelenetek is (a csúcspont a jelelős jelenet, amelyben egyetlen szó sem hangzik el, az érzelmek annál koncentráltabban vannak jelen, és igazából már csak azért megéri ez az este). Desőt: amikor egyszer csak a színpadon azokat a mondatokat hallom, amiket én magam mondtam hasonló szituációban, vagy én kaptam, akkor elfelejtem a túlfogalmazás-érzetet, és maximálisan találónak érzem a jelenetet, a maga „túlfogalmazásával” együtt. Szóval még az is lehet, hogy ez az érzet hamis, és a kívülállóságot érzem csak, nem a direktséget.

Már ebből is látszik, hogy nem könnyű ilyen kitett módon az érzelmekről beszélni. Lehet, hogy az előadás kissé zárt a tárgyalt témához képest, a szigorú forma, a pontos koreografáltság akár a jelenetekben, akár az átkötésekben (a színészek előttünk öltöznek át egyik figurából a másikba, miközben Vaszkó Bence énekel és a krétatáblára egyszerű jelzéseket rajzol, amiből a térre következtethetünk) egyszerűen nem engedi, hogy az elvileg intim stúdiótérben látottak viszonyba kerüljenek az ott ülő közönséggel. Ez a sterilitás a narráció részévé válik, pedig olyan szívesen bontaná le az ember azt a bizonyos falat önmaga és a játékosok között. És ha könnyedebb lenne maga az előadás, tán könnyebben fogadnánk el, hogy ez nem megy ki különösebben semmire, csak arra, hogy mi magunk kapcsolatait is tegyük bele ebbe a közegbe, hátha valamire jutunk vele.

A színészek egyébként hallatlan fegyelmezettséggel, pontosan és egymásra figyelve bonyolítják az előadást. Szűcs Kata ugyan nem tud minden lánynak külön arcot adni, és van, amit csak technikából jelez, Vaszkó Bence azonban lenyűgözi az embert gyors váltásaival, sok arcával, és azt hiszem, azzal, hogy hisz abban, amit csinál. Ez az elkötelezettség még a felemás módon megoldott jeleneteket (például a politikai megosztottságra reflektáló, dramaturgiailag ezer sebből vérző, és ezért nehezen kivitelezhető szkeccs) is átsegíti a nehézségeken.

A Hét randi mindezzel együtt könnyű és könnyed színházi szórakoztatás, és ezt egyáltalán nem pejoratívnak szánom. Bár minden városban létezne ez a műfaj. Ha pedig ez a szórakoztatás a későbbiekben mélyül, hát annak ne álljon ellent se alkotó, se néző. De most eszembe jut a malakuszos poén, a csengős poén, meg ahogy a siketnéma fiú hozzárúgta a falhoz a táskát, és azt gondolom, megvan ez a bizonyos mélység, csak jól kellene kihozni. Valahogy úgy, mint egy kapcsolatban.

_(2013. szeptember 16.)_