Ha alcímet kellene adni az előadásnak, a magam részéről a színpadi gyurmázás három színészre megjelölésre szavaznék, bár ez így még nem pontos, hozzá kellene tenni azt is, hogy plusz egy hangzószeres zenészre. Nagy valószínűséggel a gyerekeknek is a gyurma lehetett az alapélménye, egyrészt, mert ezzel a saját tapasztalataikhoz tudták kötni a látottakat, másrészt, mert az előadás után arra is lehetőségük nyílt, hogy a színház előterében a színészekkel együtt gyurmázzanak.

Ami az eszközhasználatot illeti, ez egy organikus előadás, csupa természetes anyaggal, de főleg agyaggal: a színészek fehér lenvászon ruhában gyúrják-formálják a vörös agyagot, emellett még göcsörtös faágaknak jut fontos szerep és a víznek. Amikor pedig mindez elegyedik: a fehér ruha vörösödik és a padló is egyre maszatosabb, az külön öröm a gyerekeknek.

Nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett cselekményről. Tisza Bea, Ruszina Szabolcs és Czupi Dániel játszanak és teremtenek. Megmutatják, hogyan működik az anyag, amivel dolgoznak: földre ejtik, vágják, gyúrják, formálják és átformálják, építkeznek belőle, ahogy a gyerek is teszi, de persze tudatosan, benépesítve a kis színpadot emberalakokkal és épületeket formázó gyurmatömbökkel. Ha úgy tetszik, eljátsszák a világ teremtését. De játszanak az arcukkal, a mimikájukkal, az egyetlen mozdulattal átrajzolt agyagmaszkkal, majd a faágakkal. Menő Manó-szerű alakokat építenek, férfi-női alapjátszmákat jelenítenek meg velük, mosolyognak és nevettetnek. A bábszínészeknek ez az anyaggal való játék nagyon is kézhez álló, és mindehhez hozzá tudják tenni a maguk kedves, de egy pillanatig sem kedveskedő, a gyerekekben bizalmat és érdeklődést ébresztő színészi-emberi jelenlétét.

Az előadás fontos alkotóeleme a zene, pontosabban a különféle hangszerek keltette hangok, zörejek, és itt a csobbanó víz is hangszer, nem csak a síp vagy a triangulum. Az előadás is úgy kezdődik, hogy a színészek hangszerekkel hívogatják be a nézőket a színház előteréből a színpadon kialakított nézőtérre. Az előadás alatt pedig Bornai Szilveszter adja a hangokat a játékhoz.

A Pont, pont, vesszőcskét Barbara Kölling, a németországi Helios Teater művészeti vezetője rendezte, aki pontosan tudja és érzi, hogy mi az, ami a színházból az 1–5 éves korosztály számára (mert a színlapon nekik ajánlják az előadást) izgalmas és megragadó lehet, mi az, ami úgy köti le őket, hogy abból a saját koruknak megfelelően tovább tudják építeni a világról eddig szerzett tudásuk óriáspuzzle-jét.

A premier gyerekközönsége nagyjából le is fedte ezt a korosztályt, bár voltak kicsit nagyobbak is. Természetesen máshogy viszonyul a látottakhoz, mást ért meg egy egyéves, mint egy ötéves. Egykori kedves tanítványom másfél éves kisfia például a 35 perces előadás alatt szinte meg sem mozdult az anyukája ölében, és az elejétől a végéig teljes elmélyültséggel, az ujját szopva figyelte a színpadot. A nagyobbak már kommentálták az eseményeket, de ők is végig figyeltek, és csak egyetlen kislány türelmetlenkedett egy kicsit a körülbelül húszból. Az előadás pontosan eltalálta a gyerekek érdeklődését, lekötötte a figyelmüket, és nem élt vissza a türelmükkel sem, egyszóval működött. De még felnőtt fejjel is azon kapta magát az ember, hogy szívesen (át)gyúrna-(át)építene valamit ebben a kis világjátékban, vagy azon kívül is.