Pedig Harsányi Sulyom László rendezése formailag ígéretes: a puszta színházi térben, a forgószínpadon ülve (amely az előadás valós idejéből kilépve valóban forgásba fog) nézhetjük végig Mihály kalandját a nászúttal, az eltévesztett vonattal, az orvossal, a válási kísérlettel, a múltba nézéssel, amelynek díszlete mindösszesen egyetlen, a színpad közepén álló rúd, amelyen egyetlen körlap vándorol hol le, hol fel, függően attól, hogy szükség van-e asztalra a jelenetben vagy sem, ez jól jelzi a tér-időugrásokat is. (Van néhány fadoboz is, meg székek, meg poharak meg párnák meg egyéb kellékek, sokszor ezek hordozása jobban leköti a játszók figyelmét a szükségesnél.) Az ugrások feldolgozásában segít Szemenyei János zenéje is, a dübörgő moraj és a ringlispíl-zenéhez hasonló lendületes háttérmuzsika egyaránt az atmoszféra megteremtésének kulcsa.

Ez azonban nem oldja fel azt a mérhetetlen magába fordultságot, amely az első felvonásra egyre inkább rátelepszik és uralja azt. Nem derül ki ugyanis, ki ez a Mihály és miért kell, hogy érdekeljen minket az ő története – a rendezői alapállás, hogy illusztrálni kívánja az ismert történetet (amely azonban a nézők jó része számára bizonyosan nem vagy nem alaposan ismert), feleleveníti és elmeséli azt, vagyis nem néz a mélyére, csupán elfogadja azt, ami az előadás alapvető hiánya. Azért, mert tényleg nem tudjuk meg, miért születik maga az előadás, hogy mi a kapcsolódási pont hozzánk (az alapvető emberi kapcsolódásokon kívül, amit azonban nem biztos, hogy mindenkinek kedvére van kivárni vagy felfejteni magában.) Ezt csak fokozza a teljesen érthetetlen alulvilágítás, ami nem teremt atmoszférát, hanem jótékony félhomályba helyezi a színészeket, akik azzal kísérleteznek, hogy a szereppé váljanak.

Ami egyedül a kaposvári társulatból a fővárosba érkezett Takács Gézának megy a játszók közül – ő egész egyszerűen lángol és minden megmozdulásával energiát pusztít el, általa Mihály (a végére) átélhető alakká, általános jelzéssé válik. Az extrovertált Mihállyal a középpontjában azonban egy lehangolóan introvertált előadást látunk. A többiek játékregisztere mégis rendkívül széles: az egyszerű karakterskiccektől (Rancsó Dezső egygesztusos orvosa, Gémes Antos gazdag meseperzsa macsója vagy Pavletits Béla papírmasé intrikusa) a korrekt kabinetalakításokon át (Tóth Sándor racionális Pataki Zoltánja, Horváth Illés dekadens Tamása, Szatmári Attila valódi ívet bejáró Ervinje) a stílusos játékig (Auksz Éva talpraesett Erzsije, Balsai Móni sokoldalú Évája vagy Sipos Imre jól ütköztetett apafigurája) terjed, és ezek egymás mellé helyezve nem adnak ki egy előadást, helyesebben több előadást is kiadnak, amelyek azonban nem igazán kapcsolódnak össze.

Például fájóan hiányzik egy koreográfus, és maga a fizikai színjátszás, a koreográfia, ami számtalan ismétlést és számtalan felmondott mondatot könnyen helyettesíthetett volna, és az előadás stílusába könnyen beilleszthető lenne. A súlyos előadás ugyanis éppen a szárnyalást (v.ö. szabadság, vágy, fantázia) nem teszi lehetővé, igazság szerint éppen vaskosan lerántja azt a földre, ami magának az egésznek befogadását gátolja meg. Ha ez a végéhez passzol is, éppen a lényeget nem tudjuk megérteni, éppen a boldogság keresésének problematikája, a függetlenség, a szabadság, az élet valódi megélésének kutatása, a „mi is az élet?” kérdés nem válik élményszerűvé.

Az Utas és holdvilág rajongóinak azonban kihagyhatatlan előadás, nyilván. Csak ne lenne annyira, de annyira magába forduló.

_(2013. szeptember 21.)_