Kár, mert így végül nem tudjuk meg, miről szól(hat) ma a Popfesztivál. A színházban valamennyire is jártas embernek annyi megvan belőle, hogy egy hatalmas amerikai fesztiválon játszódik (egészen konkrétan az altamonti rockfesztiválon), ahol egy emigrált magyar házaspár próbál éppen egymásra találni (a férj nem akart kimenni, a feleség meg ki akart menni a fesztiválra, így most előbbi utóbbi után kajtat) a bulizó tömegben. A nagy keresgélésben nem kevés, különböző fajsúlyú tudatmódosító fogy el, ráadásul még egy nőt is megölnek (utóbbi valós esemény: a Pokol Angyalai motorosbanda, akiket a Rolling Stones bérelt fel sör ellenében őrző-védő szolgálatra, végeznek egy színpadra lépő lánnyal). Mindez lejön Eszenyi Enikő mostani rendezéséből is – nem túl nagy talány –, annak ellenére, hogy az eredeti sztoriból csak szemelvényeket kapunk, de ennél többet nemigen.

Mindehhez társul a nagyon modernnek ható látványvilág, körbeforgó ketreccel (aminek szerkezete az Othello című előadás egyik fő díszletelemét idézi fel) és szintén nagyon modernnek ható, mai öltözékek (díszlet- és jelmeztervező: Füzér Anni). Meg a dalok is itt és most akarnak szólni (Furák Péter lendületesen vezeti a zenekart, a jó negyven éves popdalokat akár ma is leadhatná bármelyik rádió). Mindezt még megfejeli Horváth Csaba kortárs-absztrakt, színpadi tömegmozgató balettkoreográfiája – nem könnyű értelmezni, amikor a "Madarak jönnek, madarak mennek" reprízre elvontan tekeregnek a szereplők, nem könnyű, mert bármennyire is elvont akar lenni, mégis arcpirítóan konkrét.

Aligha a koreográfus tehet minderről, Eszenyi ugyanis nem rendelt semmiféle kontextust, vagy közeget a Popfesztiválhoz, egyszerűen színpadra állította, anélkül, hogy felmerült volna igényként a kérdés: kik ezek az emberek? Nem mélyenszántó drámai ívet kérek számon az előadáson, de ha már színpadra kerül egy figura, legalább annyit illik elárulni a nézőknek, hogy mégis miért van ott (dramaturg: Kovács Krisztina). Az így kikerekedő általános színjátszás mindenféle műfaj esetében több, mint túlzás. Balázsovits Edit Eszterként elszántan keres valamit a fesztiválon, Almási Éva ugyanebben a szerepben iszonyat profin és hatásosan hangsúlyozva beszél valamiről, ki tudja, miről (konkrétumok ugyanis nem szűrődnek át), Telekes Péter József szerepében meghatottan lohol szerelme után, Tahi Tóth László – szintén Józsefként – odaül Eszter halálos ágya mellé, Mészáros Máté tanúja mindenkit hülyének nézve ködösít a gyilkosság eseményeiről, Molnár Áron pontos gesztusokkal jelzi a vagány, életveszélyes motorost, Péter Kata Beverley-je jelzett naivitással és kétségbeeséssel kutatja barátnőjét, és többen több kisebb szerepben hasonló markírozási készséggel közvetítik a szövegkönyv akusztikus formáját.

Mindazonáltal egyáltalán nem lehet mondani, hogy a színészek ne abszolválnák a rájuk kirótt feladatot, egyszerűen ennyi volt a feladat, meg hogy éneklés közben mereven, távolba meredően álljanak és artikulálják a dalokat, lehetőleg verzénként meghatódva az amúgy is megható soroktól.

Az egész Popfesztiválra nézvést árulkodó, hogy semmi nem kerekedik ki belőle végül (csak egy prágai vendégjáték megrendezetten sikeres tapsrendje). Értem, hogy ez nem is igazi színházi produkció, de közben mégis számtalan arra utaló jel császkál előttünk, hogy ez igenis valamiféle előadás szeretne lenni. Az pedig még árulkodóbb, hogy a régi Popfesztiválról sem tudtunk meg többet annál, hogy népszerű volt, szerették. De miért? Mitől? És miért érdekes ez ma nekünk? Színházilag a siker és annak citálása, időutaztatása aligha jelent bármit is. Pláne nem azt, hogy ma is sikeres lesz.