Tamási Áron története nincs túlbonyolítva: Balla Péter hazaérve a háborúból azzal szembesül, hogy elveszítette mindenét, ezért úgy dönt, visszatér az alapokhoz. Szerez egy szamarat, és gépek használata helyett saját két kezével építi újjá életét. Régi szerelme, Rozáli elhagyta, Panna – aki állandóan felkínálkozik – nem hozza lázba, végül elveszi az ismeretlenből beállító Ambrus már csak lélekben létező lányát – a szamártartásért bolondnak nézett férfi ezen mozdulatával sem lép a közbeszédben a pozitív példák mezejére. Főhősünk – aki minden körülmények között a túlviláginak szenteli életét – egy napon meglátja Borókát, fülig szerelmes is lesz belé és viszont, ám a beteljesülés útjába áll egyebek mellett a lány mogorva apja, Lázár is. Na meg hogy a férfi majdnem kitér a hitéből, amikor megtudja, elveszett a szamara. Péter végül a hitet és a szamárkeresést választja Boróka helyett, aki dafke megígéri, hogy megtalálja az eltévedt állatot. A harmadik felvonásra egy családfa-krimi-szerűség jut a nézőknek, kiderül, hogy a gyarló emberek jócskán összekutyulták egymás életét, de Péternek végül – hála az isteni gondviselésnek – kijár a happy end.

Zavarban vagyok, mert nem tudom, miről akar szólni Vidnyánszky rendezésében a Vitéz lélek. (Mármint színházilag. A levonandó tanulságot gondosan mellékelik számtalan cikkben, interjúban, szinopszisban.) A zárókép világos: Balla Péter háza felépül, megkapja szerelmét, akiben egyesül földi és égi, a fakunyhó pedig bömbölő orgonakoncert közepette templommá változik. Értsd: aki tiszta marad, elnyeri méltó jutalmát. Ez színházilag még annyira sem érdekes, mint így leírva, hát még az odavezető út, ami tulajdonképpen nincs (dramaturg: Szász Zsolt).

Trill Zsolt végig szellemi érintettségtől töltődöttnek mutatja Balla Pétert, kifejezetten emberi mértékben adagolva az áhítatot, bár karaktere minden kérdésében ott vannak a válaszok is, így vívódásai nem igazi vívódások, ami színpadilag csak azért hátrányos, mert egydimenziós papírmasé-bábbá lesz általa a figura, és nem mellesleg egyszerűségében meglehetősen butává és korlátolttá válik – nem képes emberekkel megértetni magát, minden kérdésükre kizárólag elvont válaszokkal tud replikázni. Tulajdonképpen a többi színésznek sem jut ennél bonyolultabb feladat, de mindenki igyekszik még abból az egy tulajdonságból is előkaparni valami színházit: Horváth Lajos Ottó grizzly méretű Lázár agresszív gyötrődéséből, Mécs Károly a lánya elvesztésétől megtért Ambrus lélekbúvárkodásából, Martinovics Dorina Boróka drámaköteteket öltő magányából, Tóth Auguszta Panna fenékrázós, életvidám felkínálkozásaiból, Nagy Anna Sári megértő mivoltából – Reviczky Gábor pedig Nikita feleségutálatából fakadó humorbonbonokat bontogatja, olyan mohón, hogy a második felvonás közepére már csak üres zacskók maradnak a színen.

Olekszandr Bilozub farudakból és fapadlóból álló, gyerekrajzszerű tájképpel hátul lezárt látványa az első függönygördülésre kamaraszínpadot csinál a Nemzeti gigantikus teréből. Ugyan még így is könnyedén fojtódik a hang, de egyrészt a díszlet segít a színészeknek betölteni a teret, másrészt a lelógó, a szem számára impozánsan imbolygó farúd-rengeteg, a maguk piszkos, fekete kérgével, majd harmadik felvonásbeli tisztaságukkal, valamint Balla fagyalulásával megteremti az előadás, finoman szólva tankönyvszerű, egyébként primitív szimbolikáját, ami nagyjából fél percre való szellemi kihívást okoz a nézőnek – kérdés, mit csináljon a maradék kettő óra ötvenkilenc perc harminc másodpercben. Balla Ildikó végtelenül korrekt, kor- és közeghű, kifejezetten ízléses szépséggel díszített jelmezeivel el lehet tölteni egy kis időt, ahogyan Könczei Árpád háttérben hömpölygő, néhol felerősödő, de alapvetően kellemes atmoszférateremtő zenéjével is. Egyedül az túlzás, amikor hirtelen felcsendül egy-egy hang, mintegy diszkréten aláhúzva a színpadon elhangzó tételmondatokat, hogy az is értse, miről van szó, aki lemaradt volna a faszimbolikáról, vagy arról a nem túl finom szövegszintű felütéstől, hogy éljen a szamár, abcúg gépek.

_Önmagában_ ilyet mondani a 21. században több, mint butaság, ráadásul mindezt a high-tech Nemzetiben, meglehetősen sommás – ezt érdemes összevetni a Nemzeti Színház által kiadott Szcenárium című elméleti lap nyitóinterjújában a Vidnyánszky által mondottakkal, valami olyasmi áll benne, hogy a művésznek példamutatóan kell élnie és igazodnia színpadi állításaihoz. Szóval valószínűleg ezt a gépellenes cuccot jelképesen kell érteni, csak épp a megértéshez szolgáló kulcsok hiányoznak az előadásból, az ugyanis nem állít, nem mutat és nem csinál semmit. Tulajdonképpen nem szól semmiről, azon túl, hogy kritikátlanul, értelmezéstől mentesen elhangzik Tamási Áron jó hatvan évvel ezelőtt, háborús időkben, háborús időkről szóló darabja – aminek ott és akkor, rengeteg háború és értékválság közepette nyilván helye volt. De ma mit jelent? Az "új" Nemzeti Színház előadása erre nem ad választ.

Nem túl szívderítő látvány, hogy a részlegesen szundikáló nézőtér előtt ilyen vontatottan döcög Tamási darabja, ami egyébként tényleg szép történet és bár a drámai mélysége valóban nem nagy, annál valójában sokkal több lehetőség van benne, amennyit Vidnyánszky kiaknáz. Lehetett volna beszélni az akkori Magyarországról és határon túlról, a mairól, mindezek viszonyáról, meg arról, hogy mégis mi közünk van ehhez az egészhez, kik vagyunk ebben a történetben, mi közünk ehhez a tiszta emberhez – ráadásul az ízes, régies, székely beszédstíluson kívül semmi nem utal arra, hogy ez magyar, vagy magyarlakta területen játszódó történet, játszódhatna bármely erdőben, bármikor. És az előadásra csupán csak jelzésértékűen telepedő lírai hangulat sem segít mindennek megértésében vagy megélésében, egy dolog világos és fontos csak: a végén templom épül.

Az előadás azonban kevéssé épül. Bár mindenki megtér, aki Balla Péterrel találkozik és a darab egyértelműen amellett teszi le a voksot, hogy így kell élni, az előadás viszont nem mondja ezt – bár kétségtelen, hogy sugároz magából valami szentségszerűt a zárókép, de ha úgy tetszik, az előadás liberális és engedékeny: mindenki eldöntheti, hogy mi ehhez a viszonya. Ennek így nem sok köze van a templomhoz, ugyanakkor nem is színház, hiszen nincsenek benne konfliktusok, nem ütköznek érdekek, a karakterek nem képviselnek önmagukon kívül semmit. Ez csak egy Tamási Áron szövegeit elmondó, de azt nem komolyan vevő, arról egy általánosan lírai képet mutató előadás, amibe mindenki azt lát bele, amit akar; egy biztos: a színház köszöni szépen, nem lesz templom, a hit meg köszöni szépen, nem lesz színház – nem mintha Vidnyánszky ennyit tudna, ő többségében ennél sokkal nívósabb, ütősebb előadásokat rendezett eddig, kérdés, meddig tartja titokban szakmaiságát.

De talán most nem is ez a lényeg, hanem hogy a második előadás protokoll-nézőtere végre jól érezze magát, hogy elhiggyék, ez az a Nemzeti, amiben végre áthathatja a népet a magyar öntudat – a produkció ez előtt hibátlanul hajt fejet –, az már más kérdés, hogy a nyitott színház hangzatos jelszava mellett – bár sehol nem volt feltüntetve – ezen az előadáson mezei emberek (vagyis fizető nézők) nem léphettek a színházba, kizárólag államtitkárok, politikusok, miniszterek, elhivatott pártkatonák és pártkatonaként funkcionáló színházigazgatók. Szerencsére most már nagyon sok színház van, ahol gyakorolhatják pártvallásukat, ahol összegyűlhetnek és átérezhetik, hogy végre eljött az ő országuk. Ne legyen félreértés: nem a miénk, nem a nézőké, nem az embereké, nem a magyaroké, _csak_ azoké, akik vezetik, akik döntenek róla és felette. Mi minderről már rég lemondtunk. Mint Balla Péter a gépekről. De még jöhet ide is a happy end.