De ezzel nehezen tud mit kezdeni az ember, mert itt sincs másról szó: az esti érzelmi adag átnyújtása, hogy ne a csokiba öld a bánatod, látod, ő is megtalálta az igazit. Ellenben ezzel az előadás még nyilvánvalóbbá teszi, más szándék nem volt a színrevitelre, hacsak nem a két főszereplő személye, együtt a színpadon, visszatérés, és biztosan lesz, aki a színészekért veszi meg a jegyet, aztán csalódás lesz a vége. Miller Zoltán minden egyes porcikája mintha tiltakozna a szerep ellen, mozgásán nem mutatkozik a komédia, menetelése néhol egészen görcsös, mélynek tettetett hamis őrlődéseit meglepő módon a második felvonásra levetkezi, szépfiú gúnyát húz magára, de nem túl irritálót, elfogadja az ember, jó, ez van. Meg Haumann Petra, akit az estéhez hasonlóan nem lehet szeretni a színpadon, mintha végig ugyanabban a félszobában rohangálna, biztonsági üzemmódba kapcsolva magát. Ha valami mély depressziót hoz a szöveg, Editje alig esik letargiába. Ha kiugróan boldognak kellene lenni, Haumann nagyokat szökken, de nem árasztja az örömöt. És akikért meg nem jövünk, azoknál találunk kellemeset, Szirtes Balázs igazi bohózati kincs, ameddig az marad, eltúlzott mozgás, alakuló jellem, hipochonder és aggódó barát, a szünet után túlságosan ugrándozó bohóc, soknak ható hanghordozás. Perjés János megnyerő modorú figurája finom humorkáival háttérben mozgóként is tetszik.

Azonban az valahogy az egészet jellemzi, hogy karakterének nevét a színlapon Richard 2 - Richard belső énjeként tüntették föl. Mert az előadás három szálat futtat egyszerre, Edit szerelmet akar, a férfi még nem tudja mit, és vannak, akik súgnak nekik, de az egy pillanatra sem hangzik el, hogy ők a belső ének, és különben is, Edit miért veszi észre elsőre, Richard miért nem? Vagy például meg sem kísérlik kifejteni azt a vonalat, hogy a nő tűzön-vízen átviszi, amit a belső hangja mond: a többiek ráhagyják, megy minden tovább. A lelkük (vagy mik) szerepbe való integrálása pedig az előadás banalitását fokozza, hogy a lélek együtt hempereg a férfival, a valódi nő meg máshol van, de a másik lélek már a nővel van, és önfeledten beszélget... Teljes a káosz.

Ennek jelenléte amúgy nem is lenne baj, erre példa a második felvonás eleje, ami szülhetne még egy tisztes bohózatot, sok szereplővel, itallöttyintéssel, ahogy kell. Az első óra után meg kivált kívánja az ember, mert az a konkrét semmi, ami akkor történik. Egy kis magam alatt vagyok, részeg voltam, nem tudok dolgozni, nem akarok dolgozni – és ez párhuzamosan folyik a barna fotelek között, a színpadot megosztotta Árva Nóra a díszletével, jobbra nő, balra a férfi, aztán persze középen lesznek. De a nevetés csak nem jön meg, ha meg van, akkor azt nem a helyzet hozza, hanem a jól induló jellemek, amik vagy túlságosan is nagyra nőnek, vagy elvesznek. Talán érezte is ezt a rendező, Király Attila, beledobáltak dalokat az estébe, ad hoc felcsendülnek: mestercukrász mázolta giccsszelet, ami szövegében még illeszkedik is az előadáshoz, ellenben kalapáccsal veri össze a dramaturgiát, meg úgy egészében üti bele a szöget az előadás összedobáltságába, az egymástól jó pár ezer kilométerre lévő szereplők összeállnak, az asztalon ropják a diszkótáncot, ölelkeznek, a lelkük is, bár ezt bátran eljátszhatták, jött is a szünet, készen voltak az indulásra a büféhez, mosdólátogatás, gyorsan, legyen még szendvics, erre a kis csúsztatásra már úgysem emlékeznek.

Én meg romantikára nem emlékszem az estéből, mert ha valami attól lenne tele romantikával, hogy szomorkodunk, aztán összejövünk, akkor az nekem nem romantikus. Bár közhelyes szerelmi fordulatok vannak, és még elsőre azt mondja az ember, jé, ezt láttam pár napja a kertévén, tízéves film ismétlése, ott is bejött a nő, már majdnem egymás nyakában, de akkor előjön a szerető, jaj, ez itt a baj. És tényleg ez, mert eljátsszák ezt másodjára is, amikor már nagyon unja az ember. Kellemetlen egy dolog ez, mert igazából nehéz azt mondani erre az előadásra, hogy bármilyen. Inkább olyan hollywoodi iparosmunka, amit itt próbáltak utánozni. Csak leállt a gyártósor.