A huszonkét éves Tóth Flóra, a falusi tanítónő nem adja magát az erkölcs, a morál és a hit nevében őt birtokba venni kívánó helyi kiskirályoknak, a közösség notabilitásainak. Az előadás azonban nem hirdet igazságot, nem foglal állást, azt meghagyja nekünk. Ettől talán még élesebb a penge, hiszen azt az állapotot látjuk, amikor valaki saját érdekeit a közösség érdekének tekinti, nem tesz különbséget a kettő között. És mivel ma van ilyen, ez az előadás határozottan a jelenben játszódik.

Pedig valójában 1908-ban játszódik, Rusznyák – saját gyakorlatának megfelelően – a mű keletkezésének idejét teszi a játék közegévé. Bizony félelmetes, hogy egyes 1908-as mondatok egy az egyben (esetleg pici átigazítással, de lényegileg tökéletesen) megfelelnek 2013-as mondatoknak. Az atmoszféra, a játék közege aprólékosan kidolgozott, elsősorban a falu világát reprezentáló alakításoknak köszönhetően. A kilátástalanság nem csupán egy jellemzője ennek a közegnek, hanem alapvető meghatározója. A kukoricagóréba zárt játéktér (díszlet és jelmez: Debreczeni Borbála) a szereplőkre vonatkoztatva is értelmeződik: nem képesek tovább látni az orruknál, mert vagy a fejükbe bemart szlogeneket szajkózzák, mint a szolgabíró (Gyuriska János játékában jól érvényesül, hogy a magán- és az állítólagos közérdek akár homlokegyenest ellenkező is lehet), vagy egyetlen kizárólagos nézőpontot képesek elképzelni (Kocsis Pál kiemelkedően virtuóz káplánalakításában a "mindent lehet" gátlástalansága és a hatalomból fakadó gőg elegye nem ördögivé, hanem univerzálisan szánalmassá emelkedik), netán az elégedettség okozta kényelem miatt elégszenek meg a legegyszerűbb megoldásokkal (Harsányi Attila járásorvosa magától értetődően rotyogtatja az előítéletekből fakadó közhelyeit). Embernek maradni csak a teljes behódolással lehetséges (Szabó Irén a csupaszív Kató szerepében már elhiszi, hogy a szeretet/szerelem és a jól főzés egymástól függő fogalmak). Már ha lehetséges. A környék kegyura, a Nagy család viszonyai is példázzák, hogy nehezen. Id. Nagy (Szegedi Dezső) inkább eltartja magától a problémákat, vértelen arcú, szikár feleségével (Nádasy Erika) semmiféle érzelem nincs közöttük, ők pedig szabályosan félnek saját gyereküktől. A két színész egy egész családtörténetet képes megmutatni egymás mellett.

Furcsamód az előadás itt kap kis gellert: a Szőcs Artur játszotta ifjú Nagyról elég nehéz elhinni, hogy bárki is félne tőle, Szőcs inkább a "szeretném, ha szeretnének" attitűdöt mutatja, hiányzik belőle valami elemi vadság, hogy ifjú Nagy lehessen. Nagy hiánya az előadásnak, hogy Tóth Flóra és az ifjú Nagy között tulajdonképpen nem vibrál semmilyen kémia, ekképpen kissé téttelen a szerelmi szál, de legalább hihető, hogy Flóra könnyen mond neki nemet. Lovas Rozi Flóra szerepében hihetően és szimpatikusan nem patetikus, ám sokszor csupán jelzés marad: mondatokat mond és nem szöveget, az érzelmi kitöréseket pedig sajnos egyáltalán nem bírja színészettel.

Pedig kitörésekben nincs hiány. Flórát fegyelmi bizottság elé állítják, mivel ismeretlen zenészek húzzák neki éjjelente az ablaka alatt, és a közösség elei nem tűrhetik e zabolátlan erkölcstelenséget, leginkább csak azt az erkölcstelenséget tűrnék el, amit velük folytat a huszonkét éves Tóth Flóra, akinek esze ágában sincs elárulni, hogy az ifjú Nagy adja a szerenádot, de inkább vállalja a megaláztatást, mint beadja a derekát az önkényes erkölcscsőszöknek.

Önkényes erkölcscsőszök, akik a hatalomban ülve akarják meghatározni, hogyan éljenek az emberek, noha erre semmiféle jogosítványuk nincsen – mondom, 1908 és 2013, van bizony áthallás, és Tóth Flóra akár inkább a legutolsó erdélyi falucskába megy tanítónénak, mint hogy elfogadja ezt. De azért felteszi a kérdést: mi lesz a tanítványaival? És ez fontos kérdés: hol van a tanár felelősségének a vége? Emberileg meddig alázhatják meg arra hivatkozva, hogy ő felelős a diákjaiért?

Bródy Sándor három befejezést írt A tanítónőhöz. A színdarab alapját képező novellában a tanítónő öngyilkos lesz, míg az eredeti, Bródy által írt drámában Flóra összecsomagol, és elhagyja a falut. A harmadik változatot az ősbemutatón, 1909. március 21-én, a Vígszínházban ismerhette meg a közönség: Flóra elmegy a faluból, de visszatér, és happy enddel zárul a darab (ez utóbbit Bródy úgy kommentálta, hogy a pénz miatt engedett a színház elvárásának). A miskolci előadás ebben is ránk hagyja a döntést. A befejezés a maga áhítatában nagyon szép, ám az előtte látottak miatt annál nyugtalanítóbb. Mert a huszonkét éves Tóth Flóra kérdései velünk maradnak. Mi több: szorítóbbak, mint bármikor.