A Korrupció már a címében is árnyaltan lefesti azt az általános hangulatot, ami az embert elönti, ha meghallja ezeket a kifejezéseket: politika, politikus, politikai elit, képviselő, alapítvány, állami cég, privatizáció, reform, kuratórium, tanácsadói szerződés, közbeszerzés - és a sor még hosszan folytatható. Mindegyik arctalan, mégis annyira valóságos fogalom, de mégsem tetten érhetőek, és ez dühítő, mert az életünket nem könnyebbé, hanem fenyegetettebbé teszik. A Korrupció ezzel kapcsolatos érzelmei nemhogy akceptálhatóak, de aki egyszer igazán felhúzta magát egy istenes politikai bullshiten, annak egész biztosan nem ismeretlen.
Aki lemaradt volna ilyenekről, annak pártszimpátiára való tekintet nélkül néhány példa: egyszer másszor harmadszor
És mégis, pont az érzelmek, amik elsősorban hiányoznak a Korrupció előadásból – leszámítva a rendre fel-felbukkanó kétségbeesést és dühöt.
A produkciót íróként és rendezőként jegyző Gulyás Márton szövegei ugyanis alapvetően a publicisztika nyelvén íródtak, a szikár, kidolgozott mondatszerkezetek sokkal inkább idézik politikai elemzőcégek cikkeit, hivatalos közlemények és szakmai tanulmányok nyelvi közegét, semmint élő emberek verbális interakcióját, de ezzel még önmagában nem is lenne gond, sőt, az előadás elején felkínált környezetben – ti. egyfajta kortárs operát fogunk látni – kifejezetten izgalmasnak hat. (Hogy ez a szerkezet működik, jól mutatta már Bella Máté dala is a Mephistóban is: Bella az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat néhány tételmondatából írt pazar színpadi zenét Dargay Marcell ehhez figyelmesen hangszerelt, a táncdaltól az operáig terjedő zenei világot ajánl fel az első fél órában. Alapvető kérdés, hogy az előadás művészi koncepciójából ez az ajánlat hová vész el egy ponton – főleg annak fényében, hogy az olajszőkítés menetét taglaló jelenetsorban zene és színész nemcsak szimbiózisban tud működni, de még az előadásban szűkösen mért humor is felüti a fejét, amely éppen csak annyira tette könnyedebbé a közeget, hogy a tömény szöveget végig követni lehessen.
Mintha a stilisztikai töménységgel nem számolna az előadás. Bármennyire is izgalmas ötlet, hogy kvázi egy politikai elemzőműsor megidézett figurái elevenednek meg előttünk egy lecsupaszított színpadi térben, akik csak és kizárólag a hivatalos politikai diskurzus nyelvét ismerik, ez még azoknak is tömény, akiknek nem idegen ez a közeg – pláne azoknak, akiknek az. Ugyanis ezzel a stilisztikával magával nem lehet az elidegenedésen túlmutató többlettartalmat megfogalmazni, csak körülményesebben és szenvtelenebbül lehet szólni témákról, és mivel az előadás nem csak a politikai-hatalmi játszmák kulisszái mögé akar elkalauzolni minket, hanem egy politikailag agilis és igencsak _ügyes_ család életét is fel kívánja vázolni, az előadás egyik szintjének kibontására ez a nyelv egyszerűen nem alkalmas. Bár a megafonba kiabált prológusban a szenvtelenség és érzelmetlenség deklarált cél – ilyen világban élünk, ez van –, ettől függetlenül befullasztja ezt a cselekményszálat, erős dramaturgiai lyukat ütve az egész előadásba.
A korrupciót és a politikai mechanizmusokat egy családon keresztül látjuk, amelynek tagjai – holdudvarával együtt – maguk a politikai korrupció reprezentatív lenyomatai pártkasszástul, szürke eminenciástul, trónörökösöstül, mindenestül, aminek a politikai maffiában képletszerűen létezni kell. Ezen belül Fehér Balázs Benő a megnyerő lelketlen fiatal, Terhes Sándor a rutinos pártfunkcionárus, aki tudja mi a dörgés és képes arra, hogy minden szálat a kezében tartson, Börcsök Enikő a kérdések nélküli pénzújraosztási menedzser, Ördög Tamás pedig a praktikus háttérember. Viszonyuk hideg és racionális, de ezen belül végtelenül monoton. Nincsenek igazi érdekharcok, sem konfliktusok. Nem bolydul meg a családi/hatalmi hierarchia sem, hanem egyszer csak a semmiből felbukkan jussát követelve az addig családi kötelességből külföldi jólétben tartott fiatal titán, aki pozíciót kap, és onnan felkapaszkodva legyűri a rutinos párfunkcit, és érdekharcos fegverhordozóival (Mészáros Piroska kidolgozott rajzát adja a lelketlen és mindig pontos karrieristának), bukottjaival (a Stork Natasa játszotta újságíró a tehetséges közéleti riporterből válik arctalan pártkommunikátorrá), és a minden rendszerben megfelelő moral insanitykkel (a Koós János által plasztikusan megjelenített üzletember a család feje, aki minden hasznot kisajtolt az előző rendszerből és a békés átmenet mögött zajló szabadrablásból, Koós a lehangoló jelenidejűségen jelezi rendre egy letűnt kor el nem tűnését; a feleségét játszó Bánfalvi Eszter pedig a jól házasodottak biztonságából és megbízható információiból machinál) vágtat neki a jövőnek. Dargay zenéje itt ismét főszerepet kap, aminek hatására az ember már-már kezdené is sajnálni az kijátszott és megalázott pártfunkcit, időben is, érzetben is már a fináléban vagyunk, amikor egyszer csak...
Egyszer csak előbukkan az előadásban addig rendre előforduló kötöttpulcsis forradalmárként tiszta lobogó hevülettel és béna arroganciával agitáló lány (Kiss-Végh Emőke talán túlzottan is sokra van hangolva ebben a szerepkörben), mint egy alternatív Pussy Riots frontembere, akit a közönség soraiból hímnős szadomazo patásként alászálló állam-metafora a saját álarcát letépve megfojt – ekképpen láthatóvá válik valódi arca, ugye! –, és nekikezd egy áriának. Nem is az a baj, hogy ez a befejezés végtelenül közhelyes, hanem hogy annak ellenére, hogy hatásvadász, nem tudja az előző befejezés erejét felülmúlni, és nem sikerül a fiktív és a konkrét határán egyébként ügyesen egyensúlyozó előadást az általános mondanivaló szintjén újrafogalmazni, sőt, felesleges zanzájává válik a megelőző száztíz percnek.
De az embernek akkor is hiányérzete lehet, ha elfogadja, hogy ebben a közegben nincsenek emberek, csak érdekek és machinációk, és ez az egész inkább egy hatalomtechnikai, korrupciós kisokos, mint valódi dráma, de akkor meg engem személy szerint nagyon érdekelt volna, hogy a korrupciós pénzek kasszájaként működő alapítvány hogyan mossa tisztára a pénzeket, mert ez is egy olyan dolog, amit mindenki tud, hogy így van, de csak nagyon kevesen, hogy ez pontosan hogyan zajlik. De az is érdekes lenne, hogy Benő hogyan lesz olyan ügyes és rafinált, hogy a nagy öreget is el tegye az útjából? Ezt nem látjuk, csak a kezdő- és a végpontot, pedig hány olyan fiatal politikus van, aki egyszer csak bekerül a közéletbe, mint _erős ember_, és semmit nem tudni róla? Valahol itt van az előadás igazi gyenge pontja: nagyon is ismert motívumokat mutat meg, de nem igazán lép túl magukon a motívumokon, nem teszi egy árnyalt, nagyobb egész részévé, így pedig nem tud sokkal mélyebbre menni, mint azok az újságcikkek, amelyek naponta szólnak ugyanezen motívumokról. Annyiban viszont mégis több ezeknél, hogy világos rendszert mutat, jelzi, hogy a valóságos élet és a valóságos érdek logikája működteti a szisztémát, felesleges széllelbélelt összeesküvés-elméleteket kidolgozni, ahol a józan paraszti ész munkál (és ködösít tehetségesen).
Elvitathatatlan érdem, hogy a Krétakör modellt mutató előadása minden pillanatban a mai magyar közéletről beszél, méghozzá egyenesen és direktben. Az ehhez társult tehetetlenségérzet, valamint az ebből születő düh érthető. De igazán onnan lenne a dolog érdekes, ha látnánk: mi van a düh mögött. Kár, hogy a dühöt kiváltó okokat nem sikerült ma este _lényegesen jobban_ megismerni.
_(2013. október 7.)_
