Különösebb kétségeink nem lehetnek a végkifejletet illetően, de itt nem is ez, hanem az addig vezető jó másfél órás út a lényeg. Ha a néző azt látja a színlapon, hogy Hernádi Judit és Kern András játszik együtt, ráadásul Verebes István rendezésében, biztosra veszi, hogy darabok sora fűződik ehhez a hármashoz, de legalábbis a két főszereplőhöz, pedig nem, az interjúkból kiderül, hogy az utolsó színpadi találkozás még az 1983-ban bemutatott két Schisgal-egyfelvonásosban, a Gépírókban és a Kínaiakban történt. (Recenzens e ponton visszaréved a gimnazistaként látott előadásra, melyek közül a Kínaiak abszurditását akkoriban abszurd módon nem értette.)

Ettől az előadástól azonban távol áll mindenféle abszurditás, egyszerű történetet látunk, egyszerű eszközökkel, jó tempóban és a maga természetességében színpadra állítva. Itt a néző biztos lehet benne, hogy Herman újra és újra ott áll majd Christine ajtaja előtt, és hogy mindig a legrosszabb pillanatban mondja ki a legkínosabb mondatot. (Utóbbi – Zöldi Gergely fordításában – arra is példa, hogy nem a szofisztikált nyelvhasználat a darab erőssége.) Mindez mégsem lesz sem erőltetett, sem unalmas, és még az olyan direkt rendezői ötletek sem zökkentenek ki, hogy amikor a régmúltra vagy a férjükre/feleségükre emlékeznek, azt a színpad szélére kiállással és a világítással érzékeltetik, sőt, némi mennydörgés formájában még a baráti négyes már egy ideje a felső régiókban tartózkodó fele is véleményt nyilvánít. Mert mind a rendezés, mind a színészi játék megtartja az arányokat, nem pakolnak rá többet a történetre, mint amennyit elbír, és ha akad is néhány kesernyésebb pillanat (mint amikor a főszereplők a gyerekeikkel való hűvös viszonyukról beszélnek), távol maradnak mindenféle melodrámától.

Ami pedig a legfontosabb: Hernádi Judit és Kern András egy színpadi nyelven beszélnek: fanyarul, megértő humorral játszanak két embert, akik a már és még között tartanak éppen. Hernádi Judit Christine-je ironikusabb, saját magával és a másikkal is, Kern András Hermanje jóval komolyabban veszi önmagát és a mániáit, ettől persze mulatságosabb, de éppen így passzolnak olyan jól össze a színpadon.

Ficzere Béla és Jeges Krisztián a két költöztető szerepében asszisztál a főszereplőknek. Előbbi a háziasszonyért titokban epekedő, talpig becsületes mesterembert hozza, utóbbi éppen az ellentétét, a kizárólag a pénzre hajtó kóklert. Ők pakolgatnak időnként Mira János lecsupaszított nappalit rajzoló díszletében, amelyből már kihordták az otthon szinte minden kellékét, és ahol már csak az üres polcok maradtak pár doboz és bőrönd társaságában. Ez az üresség és átmenetiség is erősíti az összbenyomást: az előadás humorára többnyire nem az önfeledt hahotázás jellemző, inkább a már lecsillapodott, ironikus félmosolyokba hajló nevetés.

Még az sem kizárt, hogy a darabválasztásban szerepet játszott Döme Zsolt és Verebes István örökzöld slágere, a Hernádi Judit által énekelt Sohase mondd, mert hangulatában, mondandójában a kettő tökéletesen rímel. Aki a dalt szereti – márpedig az nem egy szűk közönség – ezt az előadást is szeretni fogja.

P.s.: Van egy jelenet, amelyben a szereplők 1-től 10-ig pontoznak egy számukra fontos eseményt. Amire az egyikük 5 pontot ad, azt a másikuk 10-nek érzi, majd némi önkritika után a 10-et leszállítja 8-ra. Ezen az oldalon, ahol a recenzens folyamatosan a pontozás nehézségeivel küzdött, talán ez az a pillanat, amikor elárulhatja: a 7 pont számára egy nem hibátlan, de a saját műfajában jó előadás, szemben mondjuk a középszerű 5-tel és a megrendítően tökéletes 10-zel. Szóval 7 pont. Jó előadás.