Fodor Tamás rendező ugyanis nem szürreális látomásként nyúl hozzá a kafkai világhoz, nem használ harsányan groteszk figurákat (mit tette azt korábban az ugyanezen művet feldolgozó, fiatal alkotókból álló K2 társulat) hanem megpróbálja a történetet, amennyire lehet, két (vagy legalább egy) lábbal a földön tartani. Ennek az alapvetően eszköztelen elbeszélési formának egy nagy hátulütője van: nem teremti meg azt a _közeget_, amiben a _normális_ K. és a _banálisan abnormális_ többi falulakó színpadilag élesen konfrontálódni tudna.

A történet Kafka A kastély című művére épül, amiben egy pályázat útján új munkahelyet szerző földmérő érkezik a pályázatot kiíró kisvárosba azzal a feltett szándékkal, hogy nemes egyszerűséggel elfoglalja a munkahelyét, és dolgozni kezd. De kiderül, hogy elképzelése felettébb naiv, és hogy némi adminisztrációs hiba csúszott a gépezetbe, de ahelyett, hogy K az első lehetetlen csinovnyik-reakciónál hanyatt-homlok menekülőre fogná a dolgot, marad, és hiszi, hogy van remény. És most egy kis spoiler: nincs. Hiszi, hogy a hétköznapi értelemben vett értelmes érvelést meghallja valaki, hiszi, hinni akarja, hogy csak azért, mert mást gondol, még megtalálhatja a közös hangot a helyiekkel, hiszi, hogy találkozhat Klammal, a helyi Mindent Tudó Nagy Emberrel és megbeszélhetik a félreértést, és hisz a szerelemben is, meg úgy általában a józanságban. Pedig egy világban, ahol minden csak valaminek látszik, egy világban, ahol a mihez képest csak egy szellem, ott minden és mindenki csak valaminek látszik, és maga is szellem marad.

Ez a szellemlét nem kap erős markírt, így Sütő András Miklós (Artur) és Lovas Dániel (Jeremiás) élettelien abszurdra hangolt kettőse nem igazán találkozik a többi városlakóval, akiket Sipos György, Molnár Erika, Hay Anna, Nyakó Júlia, Spilák Lajos és Máté Anett csekély intenzitással állítanak a groteszk szolgálatába. Spilák ezzel együtt szomorúan jelenidejű típust alakít a tanító szerepében, aki mélyen hiszi, megrögzötten tanítja, hogy az idegenektől akkor is megszállottan kell védeni magunkat, ha azok nemhogy a közelben nincsenek, de igazából tojnak az ember fejére. És nagyjából ez az első jelenet, ahol először lesz igazán tétje az előadásnak, K. ugyanis, a gyanús máshogyan gondolkodó, azt a reakciót adja, amit minden jóérzésű ember adna: kiborul a sok sületlenség hallatán, és legszívesebben ordítana a burjánzó ostobaság miatt. Kár, hogy vége is az első felvonásnak éppen akkor, amikor elkezdődne. Aztán a második felvonásra a három főszereplő igazán gyökeret ver az előadásban: Homonnai Katalin Fridája számot ad arról, hogy valódi érték nélkül, csak látszatvalóságokhoz való ragaszkodásból nem születnek emberi viszonyok, Gyabronka József a polgármester, a tűzoltó és Bürgel hivatalnok szerepeiben a különböző meggyőző arcokat tud adni a tébolynak - a meggyötört kisembernek és az elbizakodott bürokratának is -, Nagypál Gábor pedig a kissé megfáradt, kissé már kiégett és már csak egyszerű életre vágyó középkorú férfit alakítja egyre reménytelenebbül, de Nagypál nem dramatizálja túl a helyzetet, nem lánglelkű lovag, hanem csak egy fickó, ebben az agyatlan katyvaszban semmi mást nem szeretne, csak _élni_. Naiv gondolat.

Nyilván: mi mind naivak vagyunk, mert itt vagyunk, mert csináljuk, mert hiszünk benne, hogy még lehet másképp, hogy nem jön el ismét Klamm országa, hogy nem leszünk porrá és hamuvá még életünkben. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez nem így lesz. Az, hogy az előadás erről nem tudott igazán húsba vágóan beszélni, azt jelenti, hogy a látszat valóság és a szellemek még nem töltötték ki úgy a körülöttünk lévő világot, hogy ne legyen benne helyünk nekünk is. Megannyi K.-nak, aki hiszi, hogy lehet még minden újra normális.