Azt mindenek előtt érdemes leszögezni, hogy aki nem szereti a vaskos humort, a harsány színpadiasságot és a vásári komédiák hangvételét, annak nem lesz könnyű megszeretni az előadást. Aki meg szereti, annak azért nem lesz könnyű dolga ugyanezzel, mert nem gegekkel operáló bohózatot lát, csak szexuálisan görcsös felnőtteket izgágáskodni, és egy minderről mit sem sejtő, de a frusztráció következményeit széleskörűen elszenvedő gyereket, sok-sok elhangzó szövegkísérettel. Olyan szövegekkel, amik ne szépítsünk: locsogások. Végeláthatatlan, és alapvetően érdektelen locsogások, amiket a színészek emberfeletti munkával (ebben Zayzon Zsoltra hárul a munka dandárja), erőt és energiát nem kímélve mondanak, mondanak és mondanak. Egy ilyen szöveg csak és kizárólag akkor érdekes – és ezt Pirandello minden bizonnyal nagyon jól tudta –, ha nagyon erős színházi forma társul mellé, egyfajta zabolátlan ötletvarieté, ami könyörtelenül kifigurázza a szövegek fékevesztett felszínességét. Ennek hiánya pedig lényegében megfojtja a darabot, ami tízpercenként egy hasznos információval egészíti ki az információs tengert, így tényleg csak a színházi attribútumok lennének azok, amikre érdemes lenne odafigyelni.

Ehhez azonban mindenek előtt nem áll rendelkezésre a megfelelő közeg, és ez elsősorban a díszleten érhető tetten, amely láthatóan egy teljesen eltérő rendezői koncepcióhoz készült. A csak vázszerűen felépített falak azt sejtetik, hogy a fal mögött majd érdekes dolgok fognak történni, olyan dolgok, amiknek súlya, tétje, vagy csak egyszerűen humora van, de nem így történik. Horgas Péter díszletét Szabó Máté rendező végül nem használja semmire, sőt, az így nyitottra hagyott, feketén sötétlő tér, mint egy fekete lyuk, szívja el azokat az energiákat, amiket a színészek az előszínpadon beletesznek Pirandello darabjába. De nem csak itt tűnik úgy, mintha az eredeti elképzelések nem találkoznának az előadás végleges változatával, ugyanis Pirandello nagy hangsúlyt fektet arra a pár mondatra, ami a színész és álarca körül fogalmazódik meg, és úgy tűnik, hogy ezzel az előadás is komolyan számolt még valamikor, amikor Nonót, Perelláék kisfiát nem csak Molnár Gusztávra, hanem egy bábra is kiosztották, de ez végül is meddő ötletnek bizonyul azon túl, hogy Molnár Gusztáv többször is tanújelét adja annak, hogy képes lenne a bábbal nem csak interakcióba, de többrétegű viszonyba is kerülni. Szűcs Edit festékkel leöntött, vagy éppen csak félig megfestett jelmezei jelentésességükben ugyancsak azt hordozzák, hogy pontos okok vezettek megtervezésükhöz, ennek tartalmi visszaigazolása azonban nem kap szerepet az előadásban.

Pirandello darabja, mint ahogy címe is jelzi, transzparens, jelzésértékű karaktereket ereszt össze, vegytiszta archetípusokat, nem személyiségeket, hanem elrajzolt figurákat. Szabó Máté nem is ringat minket illúziókba, a pirospozsgás Totó úr és az egy szál boxerben különösebb indok nélkül dühöngő tanító, Paulino valószerűtlenül irreleváns vitát folytat Totó úr kávézási szokásairól. Kokics Péter Totója ennek megfelelően teszetoszán értelmiségi, Zayzon Zsolt Paulinója pedig indulatos és hangos. És nagyjából ez a mélység az, amiben a továbbiakban lehet szólni. Zayzon fő feladata, hogy az emberből kihozza az állatot, Györgyi Annának (Perelláné) az, hogy az erényből a romlottságot, Csankó Zoltánnak (Perella hajóskapitány), hogy az állatban is megmutassa az embert. Ez a képlet kétségtelenül sikerült, de ebből az elrajzoltságában valóságos karaktert leginkább Csankó Zoltánnak sikerült faragnia, aki a képletességhez illően úgy fizimiskában, hangban és habitusban maga a Popeye-ből megtestesült hajóskapitány, aki azonban nem bántja a kisebbet, és az asszonyt sem szeretné igazán megbántani, így alapvetően szerethető marad.

Végül nem derül ki igazán, hogy miért is nyúlt a miskolci társulat ehhez a darabhoz, mert sem a házasságról, sem a szerelemről, sem a lélek és az ösztön viszonyáról nem szól igazán. Inkább csak arról, hogy semmi sem olyan vegytiszta, mint amilyennek szeretjük gondolni, de igazából ezt is elnyomja a félresiklott forma, a meg nem talált hangnem és a szövegekkel való heroikus küzdelem.

_(2013. október 5.)_