A hideg futkos a hátamon, ha a Droszt után belegondolok, munkahelyi adottságként a taxisoknak tulajdonképpen a legszélesebb társadalmi réteg minden furcsaságát, szokását és problémáját kell nyelniük nulla-huszonnégyben. Még egy pszichológus is jobb helyzetben van. Ehhez képest meglepő, hogy a Droszt nem ragad ki mindebből egyetlen nézőpontot, olvasatot, hanem a sztori szintjén zajlik, éppen mintha filmet vetítenének a színpadon.

Ahogy történik is: tényleg filmet vetítenek a színpadon. Meglepő ahhoz képest, hogy a rendezői keret egyedi és izgalmasnak ígérkező: látunk a színpadon egy taxit, belülről kivilágítva, kívülről pedig utcafényszerűen megvilágítva (fény: Mervel Miklós), ahová ki-be szállnak a jelenetek szereplői, akiknek dialógusait egy vetítőn, három különböző kameraállásból, élőben vágva kísérhetjük végig, amit egy-egy előre felvett, utcai snitt előz meg. Technikailag vitathatatlanul perfekt az előadás: amint beszáll valaki az autóba, máris élőképre váltunk, ha indítanak, szól a motorhang, a kézifék kattan, az ajtó csapódik (hang és sound design: Balogh Zsolt, Erős Ádám), az Átrium nézőterén ülve is olyan, mintha tényleg ott lennénk szuperközeliben. Ötletes technika, és tökéletes összhangban van az autó valós képe a vetítéssel (látvány: Cseh Renátó), azonban amit látunk, az összességében sokkal inkább film, mint színház.

A szereplők ugyanis nincsenek színházilag használva, a színpadon, előttünk nem történik semmi – még a kocsiba sem lehet betekinteni, a nézőtérről ugyanis gyakorlatilag nem lehet belátni az autóba, és nem is vonzza a tekintetet ez a lehetőség, mert annyira apró és hangsúlytalan –, minden csak a vászon történik meg – a plusz az élőkép, de ez önmagában még nem színházi művelet.

Viszont: a sztori szintjén hiába közhelyesek a jelenetek (egy terhes nő, aki a kocsiban szül, egy orosz taxis, aki simliskedik az úttal és az órával, egy folyton nagy lét kajtató másik taxis, egy émelygő, drogosnak látszó csaj, egy színésznő, akit prostituáltnak néz sofőrje, egy vér cikire kerekedett, taxiban záruló randevú, stb.), a jó ritmus- és humorérzékkel megírt dialógusok, az egész egyszerűsége és hétköznapisága mégis viszi az előadást. Nincs kétségem afelől, hogy ezek a történetek már mind lejátszódtak, vagy ha nem, akkor fognak – de ez így önmagában, színházilag akkor lenne érdekes, ha téma és forma találkozna, de nem tudjuk meg igazából, hogy miért _így_ kell végignéznünk ezeket a történeteket.

Radnai Márk rendező az amatőr, fél-profi szereplőket jó érzékkel hangolta a Jarmusch-szerű, kisrealista, fekete-fehér filmhez, és a fellépők rendre hozzák is a figurákat, ez nincs másként a színészekkel sem (akiknek nagy segítséget nyújtanak Szlávik Juli társadalmi helyzetről árulkodó jelmezei). Emlékezetes Gosztonyi Csaba méltóságteljes, csöndes, érzékeny, de szabálytartó taxisa, egy-egy tekintetből sorsok is kiolvashatóak. Szórakoztató Bárnai Péter e.h. filmcímek szavait "nigger"-re cserélő, ekképpen a facebook-generáció egy meghatározó arcát adó sráca, Dömök Edina nagyon pontos a terhes nő hirtelenül teátrális gesztusaiban, Kovács Ádám találó arcmozgással és beszűkült tekintettel hozza a csöndes, az autójával egy személyiséget képező taxist. Tolnai Klári befordultságáról nehéz elhinni, hogy nem drogos figurát játszik, és így némiképp kiszámítható a jelenet. Bán Bálinté az előadás legszínesebb figurája: a színész jó ritmusérzékkel, energikusan és leleményesen hozza az ügyeskedő, mindenáron nagyot szakítani akaró taxist, nem csak a produkció elején, de zárásként is sokat ad hozzá az előadáshoz. Adilov Alim, Gosztonyihoz hasonló önazonossággal és izgalmasan letisztult gesztusrendszerrel dolgozik, azonban rá mintha túl nagy színészi feladatot szabott volna a rendező, és a felszeletelt történetben nem tudja megmutatni szerepe magányosság és kilátástalanság vezérelte sorsát.

Ebből a szempontból esetleges is a Droszt: bár láthatóan skiccekből, nem rétegzett jelenetekből épül fel, a darabjaira tördelt taxissorsokban mégiscsak felmerül a dráma lehetősége, igenis íveket kellene befutniuk a szereplőknek, azonban ehhez nem csak színpadi lehetőség, de hangsúlyok sem sietnek segítségükre (dramaturg: Ivanyos Ambrus). Radnai pedig bármennyire is következetesen és pontosan vezeti színészeit, akik egységként működnek, magas színvonalon hozva a figurákat, nem tesz különbséget színészek és amatőrök között (márpedig a minőségbeli különbség sokszor látszik, elég csak Bata Éva feszesen, a szituációt gördülékenyen működtető színésznőjére, vagy Biszak Áron reakciókat kereső papjára gondolni), és nem használja ki a színészek adta többletlehetőségeket sem – amivel jócskán lehetett volna segíteni a drámai hiányosságokon.

Ezektől a hiányosságoktól aztán helyenként ellaposodik a produkció, ami köszönhető annak is, hogy nézőként nehéz megtalálni benne a helyünket, moziban, vagy színházban ülünk? Mert ez igazából egyik sem. Vagy lehet, hogy mindkettő. Meg az is lehet, hogy ezen nem is kellene gondolkodni, csak el- és befogadni, hogy ez a produkció ilyen. Mert mégis szórakoztató az előadás, nem válik érdektelenné – hála a jól megírt dialógusoknak –, még annak ellenére sem, hogy bár többször is felmerül a magányosság és elhagyatottság, mint fő vezérfonal – többször tételesen el is hangzik –, mégsem válik fő szervezőerővé (ahogyan az aktualitásokra utaló szövegrészek sem – sárga taxi, alapdíjemelés, független színházak, stb.) – hiszen ahhoz kéne a színház, vagy a film.

A történetek annak ellenére is képesek vinni magukkal a nézőt, hogy kevés bennük a kapaszkodó, hogy több kiaknázatlan lehetőség van az előadásban. Állítólag az előadás folyamatosan változik, ebben benne van az is, hogy megtanulja és kifejlődi önmagát. A lehetőség megvan benne.