Szükség is van rá, ugyanis a Déry Tibor bebörtönzéséről, rabságáról szóló előadás középpontjában az ember áll, az alkotó ember, aki belső meggyőződésből írni szeretne és a férfiember, aki ragaszkodik idős édesanyjához és fiatal (egyébként harmadik) feleségéhez. Réczei Tamás rendezése – aki Déry levelezése (és, úgy sejtem, számos egyéb forrás) nyomán írta a darabot – vállaltan egy nézőpontot mutat be – amelynek csak (talán nem is eléggé erős) kulisszáját képzi a forradalmat leverő, azt ellenforradalommá propagáló, önmagát kényszeresen igazolni akaró Kádár-rendszer ekkor még kemény diktatúrája. A darab egy közeggé varázsolja a polgári miliő szokásait tartó, a kommunistákhoz sodródó, ám általuk elítélt, szóval eléggé ellentmondásos sorsú író életének színtereit, az ágyban fekvő, 95 éves édesanyját (aki nem tudja, hogy fia börtönbe került, az amúgy nem éppen humánus hatalom segíti abban, hogy elhitesse vele, filmforgatásokon járja a világot), fiatal feleségét, a vallatást, a bíróságot, a rabságot, a beszélőt és így tovább. Az előadás sok regisztert fog át: a távolságtartó, szikár leírástól az érzelmes-romantikus családi jelenetektől a realista börtönjeleneteken át a rendszert bemutató momentumok paródiába hajlásáig színes a skála, és az átjárás ezek között nem biztos kezű, ám ahogy haladunk előre, egyre inkább kiviláglik, hogy Réczei a filmszerű szerkesztésre játszik, és ki is alakul egyfajta montázs.
Ez a montázs is egyrészt sokrétű, másrészt sokminőségű. Mert a börtönben játszódó jelenetek közhelyessége párban áll a Déryt barátjára, a G. A. úr X.-ben című regény címszereplőjére emlékeztető kihallgatótiszttel folytatott jelenetek nyersségével-líraiságával (függően attól, hogy a kihallgatótiszt vagy a Déry képzeletében megelevenedő régi, már elhunyt barát felbukkan-e Szikszai Rémusz valamiféle ősi nyers erőteljességet mindkét alakban képviselő játékában). Mindeközben vissza-visszatér az Ahogy lesz, úgy lesz című közismert dal (amelyet 1956 után tilos volt játszani Magyarországon), különféle formákban, bár nem talál benne valódi központi motívumra az előadás, egyébként a hangsáv, a sound design a maga lehalkításba torkolló zeneszámaival gyengíti a montázsérzetet, és kiejt bennünket a játékból; a hang pontos, kiszámított használata sokat dobhatna még az élményen.
Amúgy a filmes narráció érzete a második felvonásra teljesedik ki, az elsőben még mintha az előadás tanítana minket a saját nyelvére (vagy éppen tanulná a saját nyelvét), ahogy a dráma sűrűsége is második etapban ragadja magával az embert. (Az elsőben nehezíti a beleélést, hogy sok mondat nem illik a szereplők szájára. Sokszor használnak a korszakra jellemző fordulatokat a szereplők, de ezeket érdemes pontosan alkalmazni, különben kilóg a lóláb. Például a "pártunk és kormányunk" helyett nem mondhat ilyet az egyik szereplő, hogy "pártunk és kormányzatunk".) Kőszegi Ákos Déryje kissé túl váteszire van hangolva (ahogy általában a romantikus jelenetek intenzitása is túlzóra van csavarva az intim stúdiótérben), alakításában azonban érzékelhetően átsejlik az emberi nézőpont. Réti Erika mamája eszköztelenül is érzelemteljes, az ágyon fekvés nem válik kiszolgáltatottsággá, ahogyan Jablonkay Mária is már a nézéséből is meg tudja alkotni Mária figuráját. Téby Zita Böbéje viszont jelenetről jelenetre keresi a hangját, és van, amikor jól eltalálja a férje alkotóerejében motivációt lelő, hűséges fiatalasszonyt. Miközben Szokolai Péter Sebesének gesztusai hitelesek, az első felvonásban erejét illetően túlzásokra ragadtatja magát (ezzel túl korán lebuktatja magát), a második felvonásban a Déry jegyzeteibe mélyedő cellatársként azonban kifejezetten érzékletes. Decsi Edit és Fazakas Géza sokrétűen jelzik az apró szerepeket (ezáltal a világot), ám nem képesek egyszerre belül- és kívülállóvá válva teljes értékű atmoszférateremtő erővé lenni.
És ami a legjobb: az előadás képes megkérdőjelezni önmagát, mindazt, amiből kiindul, és jelzi, hogy ugyanennek más olvasata is lehetséges. Valódi színházi pillanat ez, kár, hogy csupán intermezzo, és nem épül be a produkcióba magába. De izgalmassá teszi a teljes konstrukciót, és bátorságot jelez az alkotói oldalról, hiszen ezzel kihúzza saját pátosza alól a szőnyeget, és ezúttal éppen ez a gesztus, ami kiemeli a produkciót saját kereteiből egy sokkal szabadabb értelmezési tartományba.
Nem jelentéktelen, de nem elég jelentékeny – így összegzi Déry Tibor munkásságának értékelését Hegedüs Géza irodalomtörténete. Élete és művei azonban minden kétséget kizáróan nem szűkölködnek az érdekes momentumokban. A harmincas években például azért ítélték el kommunista propagandáért, mert lefordított egy antikommunista könyvet. A hatalom, úgy tűnik, akkor sem olvasott. Később sem. Mindazonáltal az életmű kiragadott részlete és annak feldolgozási módja önmagán szerencsésen túlmutat. Bárhogy lesz, ez az este már nem válik jelentéktelenné.
_(2013. október 16.)_
