Az FAQ Társulat (bár Fejlesztés Alatt Q-ként oldják fel a betűmozaikot, és az angolra kihegyezett fül akár mást is kihallhat belőle) a Frequently Asked Questions (gyakran felmerülő kérdések) kifejezéshez is hű marad. Leonce és Lénájukban az ember felelősségére, a változtatás lehetőségére fókuszálva megkérdőjeleznek egy önmagának evidens világot, miközben akár azon is elgondolkodhatunk, hogy ezek a kérdések valóban olyannyira frekventáltak-e.

A diákszínjátszó csoportból alakult, független, amatőr társulat mai előadásának első erőpróbája a színházba járásban amatőr nézőtéri cimborák félhangos szellemeskedése. A gólyalábakon érkező, fehér ruhás nő alak még megkapja a "komoly felsál" élcet, és még azt is kíséri némi röhigcsélés, amikor ugyanő egy mennyezetről belógatott üvegformából meglehetős hosszan rózsaszín salakot folyat ki a földre, majd egy partvissal elkezd kört vonni belőle. Valahol azon a ponton érkezik meg a hendikepes nézőtér, amikor a billegve lépkedő figura (Takács Johanna) a gégecsapoltak egyszerre nehezen érthető, szánnivaló és idegborzoló hangján az elesett ember szeretetére szólít fel. Mire a körív összeér, a színtérből kiszakított világ éppen hogy megszületik, már benne is vagyunk - nézőként és rózsaszín salakként egyaránt.

Miként a kezdő jelenet, az egész előadás formanyelve is a játékosság, mégpedig annak egy jobbára üdítő fajtája. Ahogy a büchneri (ez esetben némi Shakespeare-rel és Vallejóval beoltott) szöveg a szavakkal játszik, úgy a FAQ Társulat a mozgással, a maguk által előadott zenével és a szóra bírt kellékek metaforáin keresztül teszi ugyanezt. Ami az egyik pillanatban mondjuk világtermő ősanyaméh, a következően talán már ingaóra, majd boroskancsó, és végül akvárium. Ami salakként kezdi és határvonalként folytatja, egyszer csak hangya lesz, ami Popo királysága volt, hirtelen paradicsommá válik, miközben nem szűnik meg világ sem maradni. Egy-egy jó poénnál alig valamivel több ötlet mellett a földön partra rúgott halként kiskiflibe merevedő tanácsos szolgalelkűségének groteszk képe például már tökéletes jellemrajz. Ahogy az előadás legdrámaibb jelenete is mozgásszínház: amikor Leonce éppen elhagyja szeretőjét, Rosetta (Kantó Nóra) csábításra szánt, kvázi-diszkótáncos mozdulatai megejtő érzékletességgel alakulnak át a megbántottság egyszerre harcos és ugyanakkor megtört gesztusaivá. Az alkotókat dicséri, hogy ezek a játékos ötletek nem szóródnak szét sziporkákként, hanem - apróbb oldalvágásokkal - egy irányba, egymás felé tartanak, és még jóval a végtelen előtt össze is érnek.

Noha az előadás erejét elsősorban a mozgásokkal és eszközökkel való játék szellemes frissessége adja, és ilyenkor nem ritka, hogy a színészek legfeljebb asszisztenciaként domborítanak, ebben az esetben a játszók egyenrangú partnerei a játéknak.

Az előadás vita nélkül legnépszerűbb figuráját - Leonce herceg jóbarátjaként - Árvai Péter jegyzi: hózentrógeres clownjában egyesül hedonizmus és irónia, életigenlés és lemondásra való képesség. Várday András nagyranőtt, a világtól és saját hatalmától rémült csecsemővé rajzolja el Popo királyt, Orbán Borbála - mozgásos jellemábrázolásának telitalálatai mellett - hanglejtéseiben is hiánytalanul hozza a karótnyelt szolgalelkűség rizsporparókás tónusait. A vastagabb tussal kihúzott figurák harsánysága feladja a leckét a két címszereplőnek: Tóvaj Ágnesnek, a maga természetes visszafogottsággal lázadó és csendesen szerelmes Lénájával, és Barcsai Bálintnak, aki kissé szavalós intonációjával egy magát melankolikusra gondolkodó Leonce herceget alakít. Az előbbi azért működik, mert a figura egyszerre szerethető és valóságos, az utóbbinál a játszó hangjának és mozgásának idegenszerűsége egy saját létezésén is némiképp kívülálló Leonce-t eredményez, ami jól illeszkedik az előadásegészhez. A két címszerep alakítás össze nem illésének azonban van egy szerencsétlen következménye: teljesen életszerűtlen a lehetőség, hogy ők ketten tényleg egymásra találjanak. Ezzel pedig az előadás izgalmas nyitott mondatai közül egy bezárul, mivel ebben a (színházi) világban nem valós alternatíva az emberi érzelem - sem válasz gyanánt, sem kérdésként.

Nyitott mondatokból azért így is marad elég, Tárnoki Márk rendezésének iróniája ugyanis nem puszta tagadás, sokkal inkább játékos idézőjelbe tétele mindannak, ami köreinken belül és kívül van. Ahogy végül az aranyhalpár az akváriumban kétélű képzet a boldogságról, úgy a hangya-emberkékből mazsolázgató káplán-isten "Szeressétek az embert!" monológja is kétes humanizmus. Ami ennyi kétség után mégis megmarad, az a nagynál kisebb, a kicsinél valamicskével nagyobb betűvel írt ember, aki legyen lázadó vagy talpnyalonc, játsszon komolykodó ideákkal vagy komolytalankodó idézőjelekkel, de a világon és ezen belül az önmagán való gondolkodást nemigen úszhatja meg. Az előadás ezt a gondot jó érzékkel osztotta meg, és mi jólesőn lájkoltuk.